Az Európai Parlament 2007-ben alapította meg a LUX díjat, melybe filmesztéták válogatják ki az európai termésből a legjobb 10 filmet, amit vérre menő küzdelmek árán leredukálnak végül 3-ra. Ezt a három filmet aztán az európai parlamenti képviselők megnézhetik, és ha mindhármat abszolválták, szavazhatnak is a szerintük legjobb alkotásra. Amelyik film a legtöbb szavazatot kapja a háromból, az nyeri meg a fődíjat. Az Ida egyike azoknak a filmeknek, amiket idén a legjobb háromba beválogattak.
Nem mellesleg nagy Oscar-esélyes is, már ha lehet hinni az ehhez nálam sokkal jobban értő szakembereknek. Az orosz Leviathan mellett erről a lengyel drámáról susmognak a legtöbbet. Persze amíg nem hirdetik ki egyáltalán a jelöltek névsorát is, addig vaktában lövöldözünk, hiszen kb. 80 ország nevezte az Oscarra a sajátját - köztük mi is ringbe szálltunk a Fehér Istennel. És hype ide vagy oda, szerintem az Ida nem az az erős, katartikus élményt biztosító film, aminek egy ilyen kategóriában nyernie kellene.
Hozzáteszem azt is, hogy az utóbbi évek győzteseivel nem voltam maximálisan megelégedve: A nagy szépség, vagy épp a Szerelem is túlontúl művészieskedő darabok, és sajnos nincs ez másként az Idával sem. Tudom, nem szép dolog a "művészieskedő" szót pejoratív értelemben használni, de jelen esetben is úgy érzem, hogy a köldöknézésre késztető beállítások mögött valós tartalom is lenne. Legalábbis annyi, amennyi egy ilyen kaliberű filmtől elvárható lenne.
Egyszerű embernek tartom magam, nem komálom a hipsztereket, de ha most kívülről néznék magamra, biztosan furcsának találnám a dolgot: egy osztrák western után egy új-zélandi vámpír mockumentary hozott teljesen lázba, a hétvégén pedig rávettem az asszonyt, hogy hétfő este ugyan jöjjön már el velem moziba egy fekete-fehér lengyel filmre, ami egy zsidó apácáról szól, és úgy általában csak jót hallani róla... No ez volna az Ida, ami ugyan csak kb. 80 perces, mégis legalább 2 órának érződik a játékideje...
Szóval Idát, a II. világháború alatt árvává váló lányt épp apácává avatnák, csak még előtte meglátogatja egyetlen élő rokonát, Wandát, aki bírónő a városban. Főhősnőnk megtudja, hogy zsidó szülők gyermeke, és nagynénjével kiegészülve elindul megkeresni a maradványaikat - már ha még megvannak. Innentől pedig egy road movie veszi kezdetét a részeges, hedonista Wandával (akiről kiderül, hogy komoly terhet cipel régóta a lelkében) és a konzervatív apácanövendékkel...
Komoly kérdések kerülnek bemutatásra (és sajnos csak bemutatásra, nem megvitatásra) a világháború után talpra állni próbáló Lengyelország életéből. Bizony, a háború kegyetlen volt, és az embereket is kegyetlen tettekre sarkallta, késztette... Ennek állít emléket ez a film is, és sajnos Lengyelországban olyanok a viszonyok, hogy ennek még tudnak is emléket állítani: lerobbant épületek, kátyús utak, igazi szoci épületbelsők - van itt minden, ami az 50-es, 60-as éveket megidézi.
A fekete-fehér szín mindehhez remekül passzol is, azzal nem volt különösebb gond, ellenben a 4:3-as képarányt kicsit meredeknek éreztem. A rendező persze próbálja kihasználni az ebben rejlő lehetőségeket: az úton a kép aljából a kép teteje felé tartó autókról például elég sok felvétel van, de ugyanígy jellemző a szűk lépcsők mellé beállított kamera előtt flangálás (egyszerűbben szólva: kihasználja a rendelkezésre álló vertikális teret jó néhány alkalommal).
De! A rendező úrból elég gyakran előbújt az irritáló kötöttpulcsi-sál-esztékászemüveges művészlélek: fogta a kamerát, és berakta látszólag egy teljesen random helyre. A szereplők hol a kép bal sarkában, hol a jobb sarkában, hol arcukat félig levágva játszanak, és ezt nekem, a nézőnek valami felettébb kreatív dolognak kellene éreznem, de erre is csak azt tudom mondani, hogy ha ezt egy noname emberke csinálta volna ugyanígy, mindenki fikázná, így viszont a "Zseniális!", meg a "Vajon mire utalt ezzel a beállítással a rendező?" mondatok hagyják el az emberek száját.
A címszerepet egy amatőr (nem mellesleg hithű ateista) lányra bízták, de speciel ezzel nem kockáztattak olyan sokat, mert Ida nem túl beszédes karakter. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy rosszul játszott, vagy hogy hibákat ejtett volna... Sőt, kifejezetten jól állt neki a figura, csak épp átütőnek sem éreztem az alakítását. Viszont Agata Kulesza a nagynénje szerepében tényleg odatette magát. Az ő karaktere nehezebb is volt, sokkal látványosabb is, és azt kell mondjam, hogy minden apró mozdulat a helyén volt.
Függetlenül attól, hogy van egy-két tényleg ügyesen beállított jelenet, és függetlenül a remek színészi játéktól, az Idát mégis csalódásként kell elkönyvelnem. Nem is igazán az alapkoncepció az, amitől többet vártam volna, hanem a megvalósítás. És nem is a készítők személye miatt, hanem a (csúnya szóval mondva) "hype"-ból kifolyólag. Meglátszik, hogy nagy haverságban vagyunk a lengyelekkel, mert ez pont olyan volt, mint egy szokásos módon elb*szott magyar film...
Na jó, azoknál azért egy fokkal jobb.
