2001 óta létezik a legjobb animációs film kategória (az első győztes a Shrek volt), és ez alatt az idő alatt 8 alkalommal csupán 3, míg 6 alkalommal 5 versenyzőből állt a mezőny. Utoljára 2010-ben jelöltek csak 3 mesét, azóta folyamatosan maximumon van a létszám, és nagyjából a következőképpen néz ki: kell egy Disney (legalább Pixar-szinten), kell egy Dreamworks, kell egy európai film, amiről csak a fanatikusok hallottak, és esetleg kell egy harmadik nagyobb amcsi cégtől valami (Universal, Blue Sky, ILM), vaaagy egy japán animáció.
Tavaly Miyazaki visszavonulásától volt hangos a sajtó, és utolsó szerelemgyerekét, a 2013-as Szél támadot ennek megfelelően jelölték is, idén pedig (valójában amúgy szintén egy 2013-as filmről van szó) egy másik rajzfilm került a legjobb ötbe a Ghiblitől: a The Tale of the Princess Kaguya... Ami egyébként 137 perces játékidejével az eddigi leghosszabb munka, amit a stúdió kiadott a kezei közül, szóval ha nekiülnél, akkor készülj fel rá, hogy nem a szokásos 90 perces kaland vár rád.
Igazából könnyű dolgom van, mert a világon kétféle ember létezik: akik szeretik a japán rajzfilmeket, és akik nem. Lássuk be, ez egy külön világ, ami vagy átjön, vagy nem, nagyon kevés ember ragad le a középúton. Magam sajnos az utóbbiak táborába tartozom, de lassan egy éve tervezgetem már én is a Miyazaki-, és egyéb híresebb japán rajzfilmes maratonomat (pl.: A szentjánosbogarak sírja), de mivel eddigi "karrierem" során csak a Chihiróval találkoztam, ami nem tetszett akkoriban, ezért folyton folyvást csak halogatom a dolgot...
Pedig illett volna már megnéznem a Szél támadot is, mint ahogy most már két éve szinte kivétel nélkül megnézem az összes Oscarra jelölt filmet (kivéve a rövid-, és dokufilmeket, valamint ezek tetszőleges kombinációját), de azt a már említett maratonom lezárására tartogatom. Sebaj, itt van helyette ez! Egy klasszikus japán népmese feldolgozása, ami emiatt a tény miatt (mert ugye azok még az átlagnál is zavarosabb, különösebb sztorik) extra nagy hátrányból indult, de végül mégis megtalálta az utat a szívemhez.
Nem, nem ér ez közel 2,5 órát, de mindenesetre úgy érzem, hogy egy lépéssel közelebb kerültem ehhez a műfajhoz. Mert miről is szól a film? Egy bambuszvágóról, aki az erdőben talál egy különös bambuszt, amiből egy kisbaba lesz, amit hazavisz, felnevelnak az asszonnyal (extra gyorsan nő, mint a bambusz, úgyhogy nem tart sokáig), majd még talál némi aranyat, meg selymet is az erdőben, amiből a városban palotát épít, és hercegnőt csinál a kis lelencből... Aki visszautasítja a legtehetősebb udvarlókat is, köztük magát a herceget is, majd visszamegy oda, ahonnan jött: a Holdra. Tudtad követni?
Na, és hogy nekem miről szólt a film? Kicsit másról. És igazából attól, hogy ezt az eldugott történetet felfedezni vélem benne, sokkal többet jelent, mint egy egyszerű rajzfilm... Ez pedig nagyban megdobja az értékét a szememben, még akkor is, ha a körítéssel továbbra is akadnak problémáim. Hozzáteszem: az is elképesztő, ha technikailag nézzük, mert ezek a festett hátterek egyszerűen lenyűgözőek, nem a realitásra törekednek, de pont ezért adnak fantasztikus vizuális élményt. Szokatlant, de fantasztikusat.
De vissza a sztorira: nekem ez egy gyermektelen pár története, akik az erdőben találnak egy kisbabát, és ennek nagyon megörülnek. Olyannyira, hogy mindent megadnak, és a legjobbat akarják neki (palotaépítés, jómódú udvarlókhoz ragaszkodás). És olyannyira, hogy úgy érzik, a gyermekévei szinte azonnal elteltek (gyors növekedés). De azt is tudják, hogy a lány halálos beteg, és nincs sok ideje hátra (ezért utasítja el az udvarlókat, ezért akar visszamenekülni a régi barátaihoz, és ezért törődik bele a sorsába egy ponton).
És a halál el is jön érte, hiába mondja a nevelőapja, hogy megvédi (katonákkal), nem tudnak mit tenni, Buddha, és a haverjai (egy egyébként nagyon fülbemászó score kíséretében) ledzsalnak az égből érte, és elviszik. Hiába szeretne még egy kicsit maradni, érzelmeket, érzéseket átélni, már nem teheti. Szóval igen, én ezt egy végtelenül szomorú, de sajnos életszagú sztoriként éltem át (no nem a mese közben, csak a legvégén raktam így össze a képet), ami persze lehet, hogy nem szándékos, mindenesetre nekem ezzel a plusz töltettel sokkal jobban átjött, mint ahogyan addig tűnt...
Úgyhogy kifejezetten tudom ajánlani azoknak, akik nem komálják, de szeretnék szeretni ezt a műfajt. Nem ettől fogják megszeretni, de talán egy lépéssel közelebb kerülnek a céljukhoz, úgy, mint én.
