Clint Eastwood 2006-ban arra vállalkozott, hogy egy híres II. világháborús csatát mind a két oldal szemszögéből, két különböző filmben bemutat. Legalábbis ez volt a marketing. A valóság sajnos ennél egy fokkal árnyaltabb, ugyanis a két filmhez két teljesen különböző alapanyagból dolgoztak, és bár mindkettőnek elég sok köze van ahhoz a bizonyos ütközethez, A dicsőség zászlaja a sokkal nagyobb költségvetése ellenére is lényegesen kevesebbet foglalkozik a csatározással.

Jó, de akkor miről szól? Teszi fel a kérdést jogosan a kedves olvasó. A háborús propagandáról, a marketinggépezetről. A testvérfilm kapcsán megjelent írásomban volt már szó arról, hogy mennyi kérdést vet fel egy háborús film elkészítése, többek között a propaganda szempontjából is, hiszen az, hogy ki hogyan emlékszik vissza, ki hogyan kommunikálta le, és ki milyen fényben próbálja láttatni az eseményeket, sokat befolyásolhat a végeredményen, méghozzá negatív irányba.

De Eastwood szerencsére nem esik át a ló túloldalára, és nem amcsi dicshimnuszt készít a filmből, mint ahogyan azt tette nemrégiben az Amerikai mesterlövésszel. Nem, ebben a filmben bemutatja azt, hogy mi történik a színfalak mögött, hogy hogyan működik valójában a világ: nagyon egyszerűen. Mindenkinek pénz kell, de különösen igaz ez egy költséges háborút folytató országra. Szóval amikor végre sikerül egy jól sikerült fotót lehozni az újságban, ami mindenkiben felébreszti a hazafias érzéseket, elindul a nagy kalapozóhadjárat odahaza...

Ez a jól sikerült fotó pedig mi lehetne más, mint egy klasszikus fallikus szimbólum? Egyébként igaz történetről van itt most szó, ha valakinek eddig ez nem lett volna világos: egy borús reggelen kitűzették az egyik hegyre Ivo Dzsima szigetén az amerikai zászlót, de aztán valami nagykutyának megtetszett, és eltetette emlékbe, mire egy új zászlót kellett felhúzni... Erről pedig készült videófelvétel, és egy kép is, ami aztán azóta is az egyik legismertebb sajtófotó a világon, érdemes elolvasni a wikipédiát hozzá.

Mert hát igen, ezen a képen minden rajtavan, aminek rajta kell lennie, talán csak a hamburger hiányzik az egyik katona kezéből, amint a közelben lévő olajkútnak támaszkodva majszolja azt. Hadsereg, zászló, erekció. Ez kell a népnek, ez az igazán nagy hősiesség! Zászlót állítani, miközben épp nyugi van. Azt azért a résztvevők is érezték utána (a 6 katonából 3 élte túl a csatákat), hogy ez nem egy akkora teljesítmény, amiért csillagot érdemelnének a Hollywood bulvardon, mindenesetre a jó cél érdekében felszálltak a reklámhadjárat zászlóshajójára.

Eastwood tehát inkább az utórengésekre koncentrál, nem kifejezetten a csatára, noha néha-néha visszpillant egy-egy esemény kapcsán, hogy milyen szörnyűségeket kellett átélnie az amerikai katonáknak. A film legnagyobb erénye azonban az, hogy őszinte (legalábbis látszólag, hiszen nem voltam ott, hogy tanusítsam, tényleg így történtek a dolgok). Mindenesetre nem köntörfalaznak, felvázolják, hogy miért van szükség a kampánykörútra, meg hogy micsoda lehetőségeket rejt magában ez a kép. Érthető motivációk, még ha nem is túl szimpatikusak.

Ha már megemlítettem a legnagyobb erényt, jöjjön a legnagyobb hiba is: unalmas. Magával a kampánnyal túl sokat foglalkoznak, minden apró részletet szeretnének bemutatni, de valahogy ez ilyen dózisban már kicsit sok... Mint mozifaló, persze én is szívesebben néztem volna a csatározásokat, mint azt, ahogyan főhőseink undorodnak attól, amit meg kell tenniük (ez egyébként remek párhuzam lehetett volna a csatákban kényszerből elkövetett gyilkolásokkal, kár, hogy nem nagyon tenyereltek erre rá).

Helyette nézhetjük, hogy hogyan válik az indián szereplő alkoholistává (klasszikus klisének tűnhet, de tényleg így volt), és persze megkapjuk a józan ész szerepében Ryan Phillippe-t, mert ahogy a testvérfilmben is volt egy egyszerű közkatona, akivel azonosulni tudunk, úgy innen sem hiányozhat. Mellé pedig sok-sok ismert arcot kapunk Jamie Belltől elkezdve Barry Pepperen keresztül a néhai Paul Walkerig, bár egyiknek sincs túl vaskos szerepe. Kicsit sajnálom is, mert a film elején megismert csapatnak jó volt a dinamikája, jobban érdekelt volna az ő sorsuk, mint az, hogy mennyire szar dolog kampányolni egy hamis bálványt reklámozva.

Így lett A dicsőség zászlaja sajnos lényegesen gyengébb, kicsit unalmas, de mindenképpen tanulságos, és megnézésre érdemes film.