Furcsának tűnhet, hogy több, mint 1 hónappal a magyar bemutató előtt írok a filmről, de megnyugtatok mindenkit: teljesen legális körülmények közt néztem meg. Magyar szinkronnal. Moziban. Kishazánkban a forgalmazó augusztus 29-én szándékozik harcba küldeni Roland Emmerich legújabb opuszát, viszont északi szomszédunknál, Szlovákiában már most csütörtöktől megtekinthető. És mivel a határ menti városokban a nagy arányú magyar lakosság miatt igény van arra, hogy a nézők az anyanyelvükön hallják megszólalni kedvenc színészeiket, tartanak magyar szinkronos vetítéseket is.
Azért megnyugtatok mindenkit: nem emiatt utaztam ki a Csallóközbe, ez csupán egy szerencsésnek mondható véletlen miatt jött a képbe, én pedig kaptam az alkalmon. A film már régóta érdekelt, hiába a pénzügyi bukta a hazájában és hiába Roland Emmerich nem éppen felhőtlen múltja, azért tud ő, ha akar. Nála kevesebb hazafias rendezőt találni az Államokban (lásd: A Függetlenség napja, A hazafi, és most ez a film), noha egyébként a mi Rolink német származású...
*** Minimális spoilereket tartalmazhat az írás, szóval az ilyesmire hiperérzékenyeknek nem javallott elolvasásra! ***
Hmm, ismerős történet... Mintha... Mintha pár hónappal korábban én ezt már láttam volna. Akkor Gerard Butler rúgta szét a seggét pár koreai terroristának most viszont saját nemzete fordult hazája első néger vezetője ellen: Sawyer elnök abba akarja hagyni a közel-keleti háborút, amit a fegyvergyárosok nem néznek jó szemmel. Egy terrorista alakulat az elnöki testőrség nemsokára leköszönő vezetőjének segítségével elfoglalja hát a Fehérházat, hogy az elnökért váltságdíjat kérjenek és persze (mivel ez ma már egy filmbe nem elég) az USA nukleáris arzenáljának segítségével kirobbantsák a 3. világháborút. De pechükre az éppen arra járó John Cale-lel (meg a lányával) nem számoltak...
Nem értem miért bukott a kasszáknál ez a film, hiszen még csak azt sem mondhatom rá, hogy nem is olyan rossz... Ugyanis Az elnök végveszélyben egy kifejezetten jó akcióvígjáték. Emmerich legjobbját, a Függetlenség napját idézi: jó karakterek, vicces párbeszédek, látványos és szintén vicces akciójelenetek, igazi hazafias töltet és még a mozis időzítés sem tűnt rossznak. Jó keveréke a Támadás a Fehérház ellen - Az utolsó cserkész - Az élet mindig drága hármasnak.
Szóval tipikusan az a film, amin két rosszfiú lepuffantása közt jókat lehet röhögni. Már-már a műfajparódia határait súrolja. Nem titkoltan merít a Die Hard filmekből: Főszereplőjét Johnnak hívják, aki egy épületet látogat meg, amikor azt terroristák foglalják el. Azon felül, hogy a sajtó pofátlansága is bajba sodorja főhősünket, egy csapat inkompetens barom és egy, benne maximálisan megbízó, de sajnos alacsonyabb beosztású ember is feltűnik a filmben. Jamie Foxx meg egyenesen a Die Hard 3 Zeuszának van maszkírozva.
A filmben szép számmal találni kliséket, de ki a francot érdekel, amikor Emmerich tudatosan használva őket röhög a pofánkba? Az "autós üldözős" jelenet jól példázza, mire is gondolok. Főhőseink az elnöki limuzint használva próbálnak meglépni, de a terroristák két nemzetbiztonságis autóval a nyomukba erednek. A jelenetben a Fehérház udvarán található kb 15 méter átmérőjű szökőkút körül kergetőznek vagy egy percen keresztül. Körbe-körbe, miközben az egészet 50 méter távolságból nézi többszáz bámészkodó és veszi a sajtó...
Sawyer elnök és John Cale közt rohadt jól működik a dinamika, a film legjobb pillanatai ehhez a pároshoz köthetőek. De ez a mozi nem csak vicces, hanem vagány is. A már említett autókázós jelenetnél például Jamie Foxx előveszi a kocsi hátuljából a rakétavetőt, kihajol az ablakon és kilövi a Fehérház udvarának kapuját. Kb. 1000 ember és a sajtó szeme láttára. De az sem semmi jelenet, amikor Channing Tatum karaktere autóba szerelt gépágyúval végez a James Woods által megformált Walkerrel. No és persze Sas Tamás is tanulhatna egyet s mást Emmerichről, hogyan is kell jól csinálni ezt a termékelhelyezés dolgot (lásd: Sawyer elnök és a Nike cipő esetét)...
Oh, remélem nem lőttem le a poént, miszerint végül a "jók" győzedelmeskednek, igaz? Aki ezen meglepődött, attól igaz nem sokra megy vele, de elnézést kérek. És ha már szóba hoztam Walkert: 3 fontos rosszfiúja van a filmnek: A Jason Clarke alakította zsoldos, akiről kezdetektől tudjuk, hogy rosszban sántikál. A James Woods által megformált Walker, a biztonsági szolgálat parancsnoka, akiről 10 perc után derül ki a turpisság (ezért aztán nem is tekintem spoilernek, mert ezt már az előzetesből is lehetett sejteni). És van egy harmadik gonoszka, de ő maradjon meglepetés... Mindhárman helytállnak a szerepükben és Woods szerintem elég emlékezetes rosszfiúra sikeredett.
Ha össze kellene hasonlítanom a Támadás a Fehérház ellen-t ezzel a filmmel, akkor azt mondanám, hogy az utóbbi az előbbinek poénokkal tarkított kiadása. És mint olyant, nem is kell annyira komolyan venni: ebben van a titka. Sőt, nekem kifejezetten jobban tetszett az, ahogy a ház elfoglalását bemutatták: a terroristák fegyver nélkül jutnak be az épületbe, ahol aztán lépésről lépésre (biztonságisról biztonságisra) szerzik meg a szolgálati pisztolyokat a meglepetés erejét és egy kis elterelő robbanást használva. És bár tetszett a Gerard Butler-féle verzió gépfegyveres ostroma is, Emmerich valahogy jobban eltalálta az ízlésemet.
Igazi sztárparádéval van dolgunk: A már említett Jamie Foxxon és Channing Tatumon, valamint Jason Clarke-on és James Woodson túl is akadnak szép számmal ismerős nevek: Joey King Tatum lányaként egész ügyes volt, Maggie Gyllenhaal hozta a szokásos formáját (és mivel őt jó színésznőnek tartom, ez dicséretként értelmezhető), valamint Richard Jenkins is korrekt a házelnök szerepében. Viszont a magyar szinkronhang-választással nem értettem egyet. Jenkins például Kautzky Armand hangján szólalt meg, ami baromira nem illik hozzá, de ugyanígy Sherer Péter hangorgánuma sem való Lance Reddickhez (aki egy vékony arcú, kopasz afroamerikai csóka).
Ha feltétlenül valami hibát akarnék keresni a színészválasztásban, akkor a főszereplő Channing Tatumra böknék. Bármennyire is ügyes és jól építi a karrierjét, ebben a filmben valahogy nem éreztem annyira erősnek a jelenlétét. Lehet, hogy a jóízű káromkodások hiányoztak, ami Bruce Willis McLanejénél sokat dobott a latba, vagy lehet, hogy még így 33 évesen is mindig túlságosan kölyökképű színész, mindenesetre nem maradt annyira emlékezetes, mint kellett volna.
A film még csak azt sem követelte meg, hogy arra a kicsit több, mint két órára kikapcsoljam az agyam. Vannak persze hibái, tudnék is szép számmal felsorolni kliséket és necces jeleneteket, de összességében remekül szórakoztam rajta. Röhögtem, izgultam, ámultam. És mivel ez a film pontosan ennyit ígért, ennyit vállalt és ennyit adott, egy rossz szavam nem lehet. És hogy örüljünk: Ahogy a Transformersben Michael Bay belecsempészett egy utalást az Armageddonra, úgy itt sem maradhatott ki a Függetlenség napjás kikacsintás...
17 év óta ez a legjobb Roland Emmerich film, ezt bátran ki merem jelenteni.
