Oliver Stone mára klasszikussá váló filmjéhez is csak mostanában volt szerencsém. Bár koránt sem tökéletes darabról van szó, Stone papa legutóbbi munkáinak színvonalát messze megugorja: hiába, no... ő is túl van már a fénykorán. De 1987-ben, közvetlenül egy évvel a zseniális Szakasz után még javában formában volt: az ifjú és ígéretes fiatal tehetséggel, Charlie Sheennel és a már akkor is vérprofinak számító Michael Douglesszel összehozták a legjobb tőzsdés filmet a világon (ha azt hiszed, hogy ez nem nagy kunszt, mert nincs sok ilyen, hát tévedsz).
Stone még pár évig szállította az erős darabokat, de aztán szép lassan ő is belesüppedt az önismétlés és a rutin átkozott mocsarába, így ma már sajnos nem esik hasra az ember, ha a mozikba új filmje érkezik. Legutóbb a Vadállatok kapcsán voltam kénytelen megtapasztalni, hogy mennyit vesztett írói zsenialitásából. De a Tőzsdecápák még más. Noha a történet egy viszonylag gyakori sablon (a tanítvány a mester ellen fordul) köré épül, mégis működik.
Bud Fox a pénzügyben dolgozik (embereket hív fel, hogy fektessék be a pénzüket részvényekbe), de arról álmodik, hogy egy nap maga is igazi dörzsölt bróker lesz. A legtöbb emberrel ellentétben ő nem elégszik meg azzal, hogy a fotelben ülve engedi, hogy kavarogjanak a fejében a gondolatok, hanem minden áldott nap bepróbálkozik az egyik nagymenőnél, Gordon Gekkonál, de sosem sikerül beszélnie vele. Ám amikor eljön a fószer születésnapja, Bud rájön, hogy micsoda jó befektetés volt egy doboz kubai szivart venni ajándékba...
Szegény ártatlan kis Bud Foxot csúnyán megrontja ez az álnok Gekko... No igen, ezek a beszédes nevek. Bár azt nem tudom, mennyire szándékosak a névválasztások (Fox(angol)=Róka, mint ravasz, Gekko(latin)=Gekkó, mint hidegvérű hüllő), mindenesetre jól passzolnak a karakterek főbb jellemvonásaihoz. És pontosan ez a film legfőbb erénye: elképesztően jó és sokszínű karakterekkel dolgozik. Hogy mást ne mondjak: Michael Douglas Oscar-díjat kapott a szerepért.
Stone rendezésével semmi probléma nincs, annak ellenére, hogy folyamatosan pörögnek az események, ugrálunk időben és térben, nem válik követhetetlenné ami a vásznon történik. Sőt! Nem vagyok a pénzügyekben jártas szakember, de egy-két szakszótól eltekintve mindent értettem, amiről szó volt, mégsem tűnt úgy, mintha egy laikus írta volna a párbeszédeket. A hihetőség amúgy is mindig fontos szempont volt a Stone filmekben, így hát nem meglepő, hogy ez alól a Tőzsdecápák sem képez kivételt.
A párbeszédeket kiváló alakításokkal prezentálják: Michael Douglasnek nagyon jól állt a karaktere, Gordon Gekko figurája egyike a filmtörténelem legemlékezetesebb alakjainak. De a kisebb szerepeket kapó kollégákra sem panaszkodhatunk, igazán illusztris a névsor: John C. McGinley-t a Szakaszból licenszelték ide is, feltűnik Hal Holbrook (az arc, akit mindenki felismer, de a nevét kevesen tudják csak), Terence Stamp, aki Superman után Gekkoval is kikezd, Martin Sheen, aki félig-meddig önmagát, azaz Bud Fox apját alakítja (ugye ő Charlie Sheen apukája a való életben), valamint itt van nekünk Daryl Hannah-nk, aki viszont ordas nagy félrecastingolás volt.
Az akkoriban jobb napjait élő Charlie Sheen alakítására sem lehet panasz. Bud Fox karakterfejlődésének gyönyörű íve van, ahogy egyre többet és többet akar fenomenálisan van bemutatva: a film eléri, hogy a néző se kérdőjelezze meg erkölcsileg azokat a dolgokat, amiket főszereplőnk tesz. Holott nagyon jól tudjuk, hogy folyamatosan áthágja a törvényt (ezt még magával a karakterrel is kimondatják párszor), mégis úgy érezzük, a helyében mi is hasonlóan cselekednénk (pedig én nem vagyok egy nagyravágyó valaki). Úgy látszik titkon én is igaznak gondolom a film szállóigévé vált mondását: "Greed... is good."
Azaz a mohóság jó dolog. A Wall Streeten - úgy hiszem - valóban ez az egy mondat szerepel az emberek bibliájában, de hát pontosan emiatt működik a gazdaság, ezért tart az ember ott, ahol. Persze van neki hátulütője is, elég csak a hollywood-i filmstúdiókra gondolni, ahol tonnaszám gyártják az igénytelen kacatot szép színes papírba csomagolva... A Tőzsdecápák az egyetlen Oliver Stone film, amihez készült folytatás, igazat adva ezzel ennek a híres filmidézetnek.
