Burt Lancestert pályafutásának egyik legemlékezetesebb szerepében láthatjuk ebben a filmben, ami 1963-ban Oscar-jelölést ért az ekkor már hatalmas sztárnak számító színésznek (jó, igazából már az első filmjével, a Gyilkosokkal sztárrá vált). Ebben a moziban Burt egy valódi személy, a híres Robert Franklin Stroud nevű rab bőrébe bújik. A "Madárember"-nek nevezett többszörös gyilkos a film készítésekor még életben volt, egy évvel később, pont Kennedy elnök meggyilkolása előtt egy nappal jött érte a halál.
Ez volt az ő legnagyobb tragédiája, hiszen így az eltávozása körül elmaradt a sajtóvisszhang, pedig Al Capone után a második leghíresebb rab volt a Sziklának is becézett Alcatraz történelmében. És hogy miért nevezték Madárembernek? Mert (bár nem az Alcatrazban) életfogytiglani magánzárkás (!) büntetése alatt cellájában (elsősorban) kanárikat tenyésztett, megtalálta a gyógyírt egy addig kezelhetetlen betegségükre és könyvet is írt ezekről az aranyos hobbyállatokról.
Szóval Hollywoodban a még életben lévő Stroud életútját is gyorsan megfilmesítették: főhősünk gyilkosságért kerül egy messzi börtönbe, ahová később az édesanyja jött volna meglátogatni, de mivel nem volt látogatási idő, elküldték. Robert ezért annyira megharagudott az őrre, hogy megölte, amiért halálbüntetést szabtak ki rá. Édesanyjának azonban sikerült közbenjárnia az elnöknél, aki kegyelmet adott neki: Stroudot életfogytiglani magánzárkára ítélték. Az egyhangúságot az egyik napi séta alkalmával talált verébfióka töri meg: Robert úgy dönt, hogy felneveli, ekkor még nem is sejtve, hogy ez mennyire meghatározza életének további menetét...
A film nem kapkodja el a dolgokat, szépen lassan bemutat mindent: Stroud meglehetősen furcsa személyiségét, bensőséges viszonyát az anyjához és a börtönkörülményeket. Talán az első fél-háromnegyed óra túlságosan lassúra is sikeredett egy picit, hiszen a fő téma, a madártenyésztés beindulására elég sokat kell várni. Ezt követően válik egyre érdekesebbé a film: a kezdeti suttyomban neveléstől nagyon szépen eljutunk egészen addig a pontig, amíg két magánzárkát összenyitva összesen 400 madárra vigyáz főhősünk.
Egyértelműen ez a szakasz a film legerősebb része: itt találkozik a későbbi feleségével, aminek hatására vállalkozásba kezdenek és megromlik a viszonya az anyjával. De ez az a rész is, ahol kialakul az őrökkel és a börtönigazgatóval fenntartott sajátos kapcsolata, ami - a valódi börtönőr beszámolója alapján - nem épp annak a kedves személyiségének köszönhető, amit Lancester játékával bemutat. Bár tény, hogy a filmben is nehezen törik meg a jég közte és a társadalmi normák közt... de megtörik.
A filmben ugyanis a karakter hatalmas fejlődésen megy keresztül: kezdetben még csendben lázad a börtön és az igazságszolgáltatás ellen, de ahogy elfordul az emberek felől a madarak irányába, megtanul kedvesnek lenni (például megköszöni azt, amit az őrtől kap). Az Alcatrazban egyenesen mintafegyencnek ábrázolják (igaz, ekkora már a rengeteg börtönév is megtörhette), egyedül csak az új könyvének írása miatt kerül bajba. A híres '46-os tűzpárbajba torkolló szökési kísérletnél pedig egyenesen ő az, aki a börtönigazgatót biztosítja afelől, hogy a rabok feladták a küzdelmet, vagy meghaltak (a valóságban ez nem így történt).
Lancester játéka sokkal érettebb, mint a hasonlóan börtönben játszódó Nyers erőszakban, igaz itt egy sokkal nyugodtabb, intelligensebb és... összetettebb embert alakított. Jól működnek a maszkok is, ahhoz képest, hogy a film 1962-ben készült (és még fekete-fehér), a főszereplő a több, mint 50 éves börtönben tartózkodása során hihetően öregszik. Az édesanyja szerepében pedig a mindig csodás Thelma Rittert láthatjuk, aki annak ellenére, hogy nincs sok jelenete, nagyszerűen átadja annak személyiségét.
A film igazi kuriózum a tekintetben, hogy láthatjuk benne Telly Savalast hajjal a búráján. Na jó, nem túl sokkal, de végre megtudhattuk, hogy ahogy Steve Martin sem volt egész életében ősz, úgy Kojak sem volt mindig kopasz. De akinek ez nem elég (hehe), az egy nagyon érdekes és intelligens ember kicsit hollywoodiasított életébe nyerhet bepillantást egy színészóriás tolmácsolásában. Kár, hogy a történet írásakor kötött kompromisszumok a hitelesség kárára mentek, mert ezek miatt nem lett az Alcatrazi emberből hibátlan klasszikus.
