Ha Sergio Leone filmjeiről beszélget az ember másokkal, valahogy nagyon ritkán kerül szóba az Egy marék dinamit, maximum említés szintjén, mint az életmű leggyengébb darabja (a Rodoszi kolosszusról és a kreditet nem érő munkáiról önkényesen feledkezzünk meg gyorsan :D). Ha már létezik Dollár-trilógia, én szeretem ezt a maradék három filmjét "Amerika-trilógiának" (esetleg "Volt egyszer egy..."-trilógiának) nevezni, noha az tulajdonképpen sosem készült el, mivel annak az első része egyben Leone utolsó filmjei is volt...
Amerika-trilógia, mert a Vadnyugat, Mexikó és a nagyvárosi gengszter-élet is mind-mind Amerika szerves része. "Volt egyszer egy...-trilógia, mivel az Egy marék dinamitot szokták "Once Upon a Time... the Revolution" címmel is emlegetni, bár én Rodrigueztől szívesebben ellopnám a sokkal hangzatosabb Volt egyszer egy Mexikó-t inkább és ráaggatnám mai filmünkre, hiszen tökéletesen illene rá. És hogy szerintem is ez Leone életművének leggyengébb darabja?
Igen. Határozottan igen. Persze rengeteg rendező összetenné a kezét, ha a legjobb filmje olyan lehetne, mint az Egy marék dinamit, de Leonétől ez kevés. Szerintem ahhoz képest, hogy 2,5 órásra van nyújtva, meglepően soványka a sztori. A két Volt egyszer egy... filmje igaz még ennél is hosszabb (az Amerika közel 4 órás), de azoknál legalább sokkal fordulatosabb és szerteágazóbb a történet, mint itt. Az Egy marék dinamitnak pont az a legnagyobb hibája, hogy Leone rendezte.
Eredetileg nem is szerette volna elvállalni - talán ez egy picit érződik is rajta. Ezt a sztorit egyszerűen teljesen felesleges volt ennyire elnyújtva bemutatni: Juan Miranda, egy mexikói bandita vígan éli a fiaival a rablásokra specializált életét, amikor találkozik az IRA egyik bombagyárosával, John H. Malloryval, aki imád robbantgatni. Elég sokáig tart, de végül sikerül rávennie, hogy segítsen a robbanószereivel kirabolni egy bankot Mesa Verdében, ám mikor odaérkeznek Juan akaratán kívül a mexikói forradalom hőse lesz...
A szokásos Leone-féle western-hangulat itt is tetten érhető, noha ez a film már az 1900-as évek elején játszódik, a vadnyugat halála után. Motoros járművek (még tankok is), a jól ismert, csak épp modernebb forgótáras gépfegyverek, nitroglicerin és egyéb nyalánkságok jelzik, hogy elmúlt már az a csodálatos korszak, aminek sajátos bemutatásával Leone megszerezte magának a hírnevet. Most is - mint mindig - Ennio Morricone, a világ egyik legjobb filmzeneszerzője volt a segítségére, de valami mégis hiányzott.
Leírni is szörnyű, de Morricone saját magát ismételte: a Volt egyszer egy vadnyugat zenéjét erősen újrahasznosította, bizonyos traktusokat szinte egy az egyben átemelt. Van persze új dallam is és éppenséggel még az is előfordulhat, hogy napokkal később is dúdolgatni fogja az ember, de a mestertől (csak úgy, mint Leonétől) többet vártam. Ahogy annak is jobban örültem volna, ha kicsit jobban ragaszkodnak az eredeti elképzelésekhez és a jól bejáratott színészek közül válogatnak.
Rod Steiger - aki a főszereplő Juant alakítja - például kifejezetten gyengécske. Már ami a komikumot illeti. Süt a karakteréről, hogy eredetileg Eli Wallachnak szánták, aki A jó, a rossz és csúfban is ellopta a másik két címszereplő elől a showt. Steigerből pont az hiányzik, hogy megnevettesse az embert - ugyanis a filmben elég nagy teret kap (a rendező úr többi filmjéhez képest) a humor. James Cuborn szerepeltetésének ugyanakkor örülök, ugyanis erős vonásaival és nem mindennapi mosolyával sikerült egyedivé varázsolnia az IRA terrorista karakterét. Ez szerintem Clint Eastwoodnak nem ment volna.
A legnagyobb probléma a filmmel szerintem az, hogy nincs "főgonosza". Nincs arca az ellenfélnek, illetve van, csak egyáltalán nem karakteres. A gonosz kormányzót egy jelenetben elintézik, míg a lázadók leverésére küldött egységek parancsnoka konkrétan egy szót sem szól az egész film alatt. Leone korábbi filmjeiben mindig tetten érhető volt ez a "szentháromság": Monco-Mortimer-Az Indián, Tuco-Blondie-Angel Eyes és Cheyenne-Harmonica-Frank. Az Egy marék dinamitból pont a legfontosabb katalizátor, a "rossz" személye hiányzik.
Leone szokásos lassú stílusában, gyönyörű tájakon játszódó film ez, ami mégis rengeteg helyen/aspektusban ambivalens érzéseket váltott ki belőlem. Kár érte, mert lehetett volna ennél sokkal jobb is.
