Az díjszezon legnagyobb tökű bikája, aminek csillióegy Oscar-díj kinéz, szerencsére elég hamar eljutott hozzánk is. Persze lehet, hogy a forgalmazó kivételesen elkapkodta a dolgot, mert a fekete-téma Magyarországon nem tép fel régi sebeket és sokkal kevesebb embert érdekel százalékosan, mint a rabszolgatartás egykori hazájában. A 12 év rabszolgaság tipikusan az a film, aminek a plakátjára rá lehet írni, hogy "43,5 Oscarra jelölt alkotás, többek közt a legjobb film, rendezés és férfi főszereplő kategóriájában".
De hát ugye ennek még nyoma sincs, a hétköznapi ember fülének ismerősen csengő díjátadók közül még csak a Golden Globe jelöltjeit hirdették ki (7 kategóriában érdekelt, mindegyikben erős favoritnak számít), az meg azért nem akkora nézőmágnes, mint az Akadémia arany színű kopasz csávója. Az is igaz persze, hogy itthon ez erősen rétegfilmnek számít és akik az ilyesmit preferálják, azok pontosan tudják, hogy Steve McQueen egekig magasztalt rabszolgás filmje mi fán terem és ott fognak állni a mozipénztáraknál a premier hetében.
Kritikus- és filmesztéta-kompatibilis történetünk természetesen megtörtént események alapján készült (ez már szinte alapkövetelmény) és az 1800-as évek közepére kalauzol el minket, ahol a new york-i szabad emberként hegedülgető Solomon Northupot elrabolják és eladják délen rabszolgának. Nem fogjátok kitalálni, de 12 évig raboskodik két különböző louisianai ültetvényen, míg végül egy kanadai jóarc csávó lepacsizik vele (a produceri feladatokat is ellátó Brad Pitt tolmácsolásában (önfényezés rulez)) és elküld egy levelet Solomon ismerőseinek, akik aztán rögvest intézkednek is. Közben persze az urai kénye-kedvének kiszolgáltatva sok szörnyűség történik vele...
Steve McQueen nem egy könnyű eset: rendezett már két játékfilmet, amiknek akadnak bőven rajongói, de azt be kell látni, hogy nem épp tipikus nézőbarát alkotásokról van szó. Az Éhség naturalista módon ábrázol egy börtönben kitörő éhségsztrájkot (nem mondható megszokottnak a felépítése sem), míg A szégyentelen szemérmetlen módon mesél a szexfüggőségről. Mindkettőben akadnak indokolatlanul hosszan bemutatott szcénák is (utóbbinál elég csak Carey Mulligan kisasszony danolására gondolni).
Bevallom, én nem kimondottan rajongok a paliért, de a témaválasztásával eddig nem volt gond, ahogy most sincs: a rabszolgaságról bizony beszélni kell, be kell mutatni, hogy milyen kegyetlen volt, hogy minden ember tisztában legyen vele. De nem szabadna túl egyoldalúnak lenni. McQueen eddigi munkáiból és naturalista szemléletmódjából adódóan én, a kis naiv, egy pártatlan, amolyan tényfeltáró riport szerű darabot vártam (amilyen szerintem az első kettő volt), ehelyett egy teljesen átlagos filmet kaptam a rabszolgaságról egy rakás elismert színész cameojával nyakon öntve.
Nézőbarát, az elején picit ugrálgatunk az időben (nincs sok értelme amúgy) és egy-két fura jelenettől eltekintve nem érződik rajta a rendező úr védjegye sem. Oké, Fassbender ismét jelen van és valószínűleg csak azért nem vállalta be a főszerepet (a'la Robert Downey Jr.), mert macerás lett volna minden nap annyit sminkelni és azon a környéken egyébként is csumára le lehet izzadni két perc alatt egy szimpla pólóban is. Oh, és az a fránya hatásvadászat... Ugyanúgy belefutunk, mint minden más filmnél, ami a témával foglalkozik. Rabszolgasorsról hatásvadászat nélkül nem lehet filmet forgatni? Pedig azt tátott szájjal nézném.
Szó se róla, a film egyáltalán nem rossz, sőt kifejezetten erős, de ettől az alkotói bagázstól ennél többet várna az ember. Megígértem magamnak, hogy a körülötte kialakult hype-pal nem foglalkozok (ezt most buktam), ellenben szomorú lennék, ha mint legnagyobb esélyes, elhappolná a Gravitáció elől a legjobb film és a legjobb rendezés díját. Mert nem érdemli meg. Mert egyáltalán nem újszerű, mert egyáltalán nem emelkedik ki annyira a hasonszőrű filmek mocsarából, hogy egyértelműen kikiálthassa az ember: "márpedig EZ valami".
Pedig Chiwetel Ejiofor (idei ctrl+c/ctrl+v versenyzőnk) legjobb férfi főszereplő Oscarja miatt, még ha nem is őt favorizálom első helyen, nem kezdeném el kaparni a falat - azt abszolút megérdemeltnek tartanám. Ellenben ez a díj általában vonzza az előbb említett másik kettőt (lásd még: A király beszéde, A némafilmes) és emiatt aggódok egy kicsit (azért antidepresszánst nem fogok rá szedni, nem kell értem imákat mormolni). Jó a zene is, szép a fényképezés is (bár itt ismét a Gravitáció érdemli a díjat), de az igazi nagyágyúkat a mellékszereplők közt kell keresni.
A mexikói születésű, Kenyában nevelkedő, de az USÁban tanuló Lupita Nyong'o a minden évben (a többihez képest) harmatgyenge legjobb női mellékszereplő kategória egyik legnagyobb esélyese, teljesen joggal (a korbácsolós jelenete minden hatásvadászata ellenére hihetetlenül jól van bemutatva). Jared Leto is komoly kihívóra akadt a férfiak körében, mert Michael Fassbender valóban olyan lehengerlő, mint amilyennek mondják. Igazából övé ez a film, nem vitás, még úgy is, ha csak kb. a felénél kapcsolódik be a sztoriba.
Tavaly két Oscart is odaadtak két fehér színésznek két, a rabszolgaság témakörével foglalkozó filmbéli teljesítményéért (azért ez egy picit vicces). Vajon idén változik-e valamelyest a helyzet? Vajon meddig lesz ez még hot topic a közel-keleti háborúzgatásokkal karöltve a filmkészítők körében? Vajon Steve McQueen végleg megszelídült a hatalmas pozitív visszhang miatt, vagy sietve rohan vissza valami antimainstream filmet rendezni? Vajon a 12 év rabszolgaság (szerintem) túlfújt lufija kipukkan, vagy kitart és tarol addig, amíg le nem cseng a díjszezon?
