Újabb független film tavalyról, méghozzá az egyik legjobban teljesítő mind közül. Oscar-jelölésre mondjuk így sem futotta, de benne volt a pakliban, hogy Brie Larson bekerüljön a legjobb női főszereplők közé, igaz az esélye halovány volt. És most függetlenül attól, hogy én nem értek egyet azzal, hogy be kellett volna kerülnie (top 10 legjobb női főszereplői alakításba sem fér nálam a mezőnyben), az Akadémia amúgy sem nagyon szeret olyan nagyon indie-ket jelölni, maximum egyet választanak lieblingükké és azt nyomatják kicsit meg. Idén a Nebraskára voksoltak...
És mivel szerencsére már azt a filmet is láttam, egyet kell értenem velük abban, hogy ismét a tapasztalat diadalmaskodott, azaz hogy Alexander Payne biztosabb kézzel irányította a kamerát és a színészeit, mint a még csak második nagyjátékfilmjét jegyző Destin Cretton. Ez persze mit sem von le a Short Term 12 értékeiből - ha az általam látott tavalyi indie-drámák színvonalát nézzük, simán belefér a TOP3-ba. Már csak a témájából (nevelőotthonban dolgozó fiatal felügyelők gondjai) adódóan is.
Főhősnőnk Grace, aki maga is szomorú körülmények közt nevelkedett, miután édesanyja meghalt. Épp ezért próbálja minél lelkiismeretesebben végezni a dolgát az otthonban, hogy az ő felügyelete alatt nevelkedett gyerekek a lehető legkönnyebben vészeljék át ezt az időszakot. Persze a bentlakók közt mindig van némi feszültség, párjával is nehezebben jön ki, ráadásul frissen érkezik egy lány, Jayden, akiben Grace egykori önmagát látja, ezért talán a kelleténél kicsit jobban igyekezve próbálja helyrebillenteni az életét...
Szerencsére szerető szülők neveltek fel, így fogalmam sincs, milyen érzés lehet, ha csonka a család, ha szar-szemét-szaralakok az ősök, meg úgy egyáltalán: milyen lehet nevelőotthonban élni. Az egyedüli tapasztalatom annyi, hogy már a gimiben is kollégista voltam, összesen 9 évet húztam le kóterekben, szóval bár összehasonlíthatatlan a kettő, azért annyit tudok, hogy milyen a velem kb. egykorúak közösségében, pár nevelőtanárral együtt élni... Egyébként én baromira csíptem, de ez most irreleváns.
A film készítőinek sikerült meggyőzniük arról, hogy azért ők jóval alaposabban utána jártak a dolgoknak és a szerzett tapasztalataikat remekül kamatoztatták a forgatókönyvben. A bentlakók, bár csak néhányat ismerünk meg közülük, a kevéske játékidő ellenére is szépen ki vannak dolgozva, szinte megelevenedik előttünk a múltjuk. És bár a Short Term 12 nem rájuk koncentrál, hanem a nevelőnőre, azért ahhoz, hogy elfogadjuk, hogy komolyan vegyük a filmet, ez egy elég fontos pont volt.
Brie Larson visszafogottan és nagyon természetesen játszik - ez kellett is, hiszen ő cipeli a hátán a produkciót. A gyerekszínészek is kitettek magukért, a Börtönregényből is ismert Kevin Hernandez például kiváló választás volt (ebben a gyerekben megvan az a plusz, amire itt is szükség volt), de Keith Stanfield is megállta a helyét - ő már a film eredetijében, az 5 évvel korábban készült azonos című rövidfilmben is eljátszotta Marcus karakterét. Az általa előadott rapbetét talán az egyik legerősebb jelenet a Short Term 12-ben.
Nem lehet eleget beszélni a hányattatott sorsú gyerekekről, azokról a családokról, ahol nem foglalkoznak eleget a porontyokkal. Nem lehet megérteni azt a fájdalmat és gyűlöletet, ami ezekben a fiatalokban leledzik, de talán az ilyen filmek segítségével sokan könnyebben elfogadják őket, azt, amit tesznek. Hogy nem feltétlenül rosszat akarnak, csupán próbálnak valahogy kitűnni, valahogy segítségért kiáltani. Szerencsére nem csak a bentlakók életét, hanem azokét is megismerjük a filmben, akik már felnőttként próbálnak érvényesülni.
Főleg dialógusokra építenek a készítők (mégiscsak egy kis költségvetésű produkcióról beszélünk), így a viszonylag emberbarát játékidő ellenére is unalmassá válhat egy idő után a sztori, de ez ne szegje kedvünket, mert szerintem érdemes végignézni. Nem azért, mert a végén valami hihetetlen nagy csavar, vagy tanulság vár ránk, hanem egyszerűen azért, mert a bemutatott sorsok megérdemlik a figyelmet. Mondom ezt én, a szociálisan érzéketlen filmes blogger...
