John Ford rendezőről azt nem lehet kijelenteni, hogy filmográfiája bővelkedne az indiánbarát alkotásokban. Kifejezetten cudarul bánt filmjeiben a rézbőrűekkel, arctalan ellenségként (pl.: a Hatosfogatban), vagy arccal rendelkező, de kifejezetten gonosz szándéktól vezérelt barbárokként (pl.: Az üldözőkben) ábrázolta a legtöbbször őket. Utolsó előtti rendezésében azonban kicsit megelőzve korát az indiánok egy másik, a valósághoz lényegesen közelebb álló arcát is megörökítette a gyöngyvászon számára.
1964-et írunk, a revizionista westernek áradatára még kellett várni pár évet ugyan, de John Ford úgy gondolta, ideje szakítani a hollywoodi módival és elmesélni egy történetet úgy, hogy közben nem foglalunk állást. Egy történetet az indiánokról, akiket ugyanúgy embernek tekint, mint a "dicső" fehér embereket. Egy nagyon is szomorú, tanulságos történetet, ami mást fényt vet az őslakosokra. Az persze más kérdés, hogy a kivitelezés hagy némi kívánni valót maga után, de a szándék mindenképpen értékelendő.
A cheyenne nép rezervátumát a kormány eredeti, gazdag lakóhelyüktől 1300 mérföldre, egy kopár sivatag kellős közepén jelölte ki. Az indiánok létszáma egy év alatt megcsappant, így miután a megbeszélt találkozóra nem jönnek el az Államok képviselői, úgy döntenek, hogy megszegik a szerződésüket és elindulnak a hosszú útra, vissza az eredeti földjükre. Asszonyokkal, gyerekekkel, szárazságban, forróságban és fagyban, éhezve. Az amerikai hadsereg tisztje, Archer százados a nyomukban van, de úgy dönt, nem avatkozik közbe...
Szóval a film nagyjából arról szól, hogy az indiánok megsértődnek és elmennek sétálni, miközben a hadsereg a nyomukban van. Az első komolyabb fordulatra közel másfél órát kell várni, az igazi izgalmak pedig az utolsó fél órában várják a nézőt, amikor az indiánok egyik fele megelégeli a katonák vendéglátását az erődben és kitör onnan. Az ezt megelőző Karl Maldenes részek a parancsok betartásáról, vagy épp be nem tartásáról még valamiféle mondanivalóval is bírnak.
De ami előtte van, az több, mint rémes. Elnyújtott, unalmas és sztereotip. De mégsem ezek a legnagyobb problémáim vele: a narrálás pocsék - engem elképesztően irritál, ha csak tények közlésére használják ezt a funkciót. Ha nem visznek bele semmi szellemeset, vagy eredetit, csak felmondatnak egy szöveget, amit nehéz lett volna leforgatni. Mert szóban közölni mindent könnyebb, ellenben nincs olyan, amit ne lehetne képekkel is ábrázolni. Amiről azt hiszik, hogy ilyen, annak vászonra varázslását csupán nem a megfelelő módszerekkel képzelték el ezidáig.
A másik probléma pedig a film közepén található kis Wyatt Earpös intermezzo. Valójában eredetileg - mivel a film meglehetősen hosszú volt - itt egy olyan rész lett volna, ami alatt a moziközönség kimehet elintézni kisebb-nagyobb dolgait. És bár végül ez is helyet kapott ezután a jelenetsor után, kaptunk egy teljesen felesleges negyed órát, amiben James Stewart bohóckodik a legendás seriff szerepében és ami semmit nem ad hozzá a felesleges perceken felül a filmhez.
Az indiánok ábrázolását természetesen mexikói származású színészekre bízták (Ricardo Montalban, Gilbert Roland), illetve egy nagy hollywoodi reménység, az olasz származású kétszeresen Oscarra jelölt, 37 éves korában halálra késelt Sal Mineo is kapott egy kisebb, néma szerepet, mivel a bronxi akcentusa miatt John Ford nem szerette volna, ha angolul is megszólal. A film szerint cheyennül, a valóságban azonban navajoul beszélnek az indiánok - állítólag trágárkodnak és disznó vicceket mesélnek...
Ha John Fordról van szó, akkor természetesen Monument Valley - jóformán el sem hagyták az indiánok ezt a csodás vidéket, szinte minden vándorlós jelenetüket itt forgatták... Az operatőri munkára nincs is panaszom, bár a koncepció kimerült annyiban, hogy a kamera előtt sétáló/lovagoló indiánok mögött mindig álljon egy szép hegy, előtte egy kopár síksággal. A tájak szépek, a színészek közül Karl Malden emelkedik ki igazán (Carroll Baker a kvéker szerepében meglehetősen unalmas), feltűnik néhány ismert arc, de valószínűleg ők sem erre a filmre a legbüszkébbek a filmográfiájukban.
