A Dollár-trilógia sikere megnyitotta a kapukat az addig javarészt csak apró kis szerepekre szerződtetett Clint Eastwood számára. Le is csapott rá egy akkoriban épp egy kisebb karrier újrapozicionálást végző rendező és leforgatta vele a Szökevények nyomában című filmet. Aztán mai blogbejegyzésem témája következett, azt pedig A tizedes háreme követte, majd a Piszkos Harry és végül a Szökés az Alcatrazból. A rendezőt Don Siegelnek hívták, Eastwood pedig rengeteget köszönhet neki, a tőle tanultak nagyon erős hatással voltak később a saját rendezői stílusára is.
Hollywoodban gyakori jelenség, hogy ha egy rendező jól kijön az egyik színészével, előszeretettel választja a következő projektjének is az élére - Tim Burton és Johnny Depp párosa már legendás, de a viszonylag frissekből is akad azért szép számmal (McQueen - Fassbender, Rian Johnson - JGL vagy Nolan és Sir Michael Caine). Ha megvan a közös hang, a munka is könnyebben megy; valószínűleg Siegel is így gondolta, ráadásul az is jól jött, hogy Eastwood pár évvel korábban épp egy westernszereppel futott be.
Mert bizony a Két öszvér Sara nővérnek is ebben a zsánerbe tartozik: egy, a mexikói lázadóknak dolgozó idegen (Eastwood) megment egy apácát (Shirley MacLane) három erőszakos banditától. Sara nővér jobbnak látja, ha útját ezzel a Hogan névre hallgató férfival folytatja. Utóbbinak is kapóra jön a dolog, mert az apáca elég jól ismeri azt a francia barakkot, ami ellen épp támadást szervez a helyi ellenállás, akiknek ő épp bedolgozik. Ráadásul nemsokára július 14., a franciák nemzeti ünnepe, ami alatt minden katona seggrészegre issza magát - legalábbis Sara nővér tapasztalatai alapján.
Hogy megválaszoljam az égető kérdést: a két öszvér közül az egyik az valóban egy állat, a második viszont Eastwood karaktere, Hogan, aki makacsságának hála érdemelte ki a nővértől ezt a jelzőt (egyik jelenetben így is szólítja). Egyébként pedig ő is a tipikusnak mondható gringo a mexikói zavargások közepette (bár ez még nem az 1900-as évek eleji forrongó Mexikó, hanem az 1860-as évekbeli, franciák ellen harcoló), akit eleinte nem érdekel más, csak a könnyű pénz, de a végén hajlandó kockáztatni az életét ezekért a szerencsétlenekért - a különbség csak annyi, hogy ez bizony nem egy spagettiwestern.
Az is kiemeli a hasonszőrű produkciók tengeréből, hogy a főszereplőpáros másik tagja egy nagyon hangsúlyos női karakter. Nagy általánosságban szintén az italowesternek sajátossága a gyengébbik nem egyik erősebbik tagjának szerepeltetése, mint fontos tényező, de azok általában megmaradnak mellékszereplői szinten. Sara nővér azonban egyenlő társa Hogannek és nem túlzok, hogy ha azt állítom, hogy a rengeteg fordulat miatt a film végére az egyik legjobban kidolgozott western-főhősnővé válik.
Egy ilyen jól megírt karakterhez természetesen első osztályú színésznő dukál: eredetileg Elizabeth Taylort szemelték ki a szerepre, de az ő fizetését nem tudták megengedni maguknak a producerek, így esett végül Shirley MacLanere a választás. Ő pedig remekel, annak ellenére is, hogy állítólag nem nagyon jött ki Don Siegellel a forgatás alatt. Az pedig, hogy ebből a paprikás hangulatból nem köszön vissza semmi sem a vászonról, óriási profizmusról tanúskodik a színésznő részéről.
A film nagy része lényegében egy road movie, csak az utolsó harmadban vált át teljesen más jellegűvé - pont akkor, amikor már kezdenénk megunni a főszereplőink menetelését. Mint minden filmben, azért itt is találni bakit rendesen: abban az időben, amikor a film játszódik, még nem ismerték a dinamitot, (a bányásztársaságok puskaporral töltött kis csövecskékkel robbantgattak) ellenben elég gyakran bevetik a szereplők ezt a hatásos kis robbanóanyagot. Továbbá van egy olyan jelenet, ahol Hogan Sara nővér vállára támasztva a puskát lövöldözik - utóbbi a valóságban jó időre elvesztette volna a hallását...
A főszereplőpáros nagyszerűen szuperál együtt, a sztori is kellemes fordulatszámon pörög végig, valamint Ennio Morricone zenéje ismét kiváló: a nyitójelenet, ami alatt a mester szerzeménye hallható, első osztályú. Gyönyörű képek és kiválóan megteremtett hangulat. Az elmaradhatatlan nagy lövöldözés a történet végeztével szintén jól van megkomponálva, kellően izgalmas, kellően látványos és kellően brutális. Egy szó, mint száz: Don Siegel nagyon jól végezte a dolgát, a Két öszvér Sara nővérnek egy nagyon jól sikerült kis western.
