Nemrégiben posztoltam a Felperzselt földről szóló kritikámat, amiben megemlítettem, hogy az idén az Enemy című Denis Villeneuve filmet nagy várakozás övezi részemről a rendező korábbi munkáiból kiindulva. Az ultra magas elvárások egyik nagy hátulütője, hogy jó esetben is "csak" simán elégedetten bámulunk magunk elé a stáblista feltűnésekor - és ez a ritkább. Mert jóval gyakoribb, hogy az ember csalódni fog. Kicsit, vagy nagyot, az már végül is mindegy, de ha az elvárások alá lövi be magát a film, az mindenképpen veszett ügy. Jól sejted: az Enemy csúnyán elvérzett nálam.
Igen, csúnyán, szóval messze alulteljesített. 90 percnyi unalom, bár szerencsére gyorsan lepergett, de nem tudok elmenni szótlanul amellett, hogy mennyire kevés cselekménnyel operál a film. A thriller elemek ugyan megvannak, de inkább a misztikum dominál - mintha David Lynch rendezte volna a Harcosok klubját. És itt most nem arról van szó, hogy képes vagyok-e dekódolni a rejtett üzenetét, vagy hogy felfogom, hogy egyáltalán mi történik, hanem arról, hogy ezek a wtf momentumok önmagukban nem garantálják, hogy a film is jó legyen.
Olyan ez, mint Jarmusch munkássága. Aláírom, van stílusa a csávónak, de azért ettől én még nem dobok hátast. A Halhatatlan szeretőket is öncélúnak éreztem és itt is hasonló volt a helyzet. A mozi szerves részeinek egymás alá-, vagy fölé rendelése ritkán beváló taktika (számomra a 300 például üdítő kivétel). Ahogy sokakat irritált, hogy Az acélember utolsó egy órája egy tömény CGI bunyó, úgy engem is irritált, hogy másfél órán keresztül azt kellett néznem, ahogy Jake Gyllenhaal mindenen meglepődik, miközben majdnem elalszik.
-large-picture.jpg)
"Hmm, de gyanús ez a lámpaoszlop, ez mindig itt volt?"
Mert mint említettem, cselekmény az bizony nem nagyon van. Az egyetemi professzorként dolgozó Adam egy filmben kiszúrja saját maga kiköpött mását, rákeres a neten és felhívja... Ezt követően ő elkezd leskelődni hasonmása után, majd annak felesége elkezd leskelődni Adam után, hogy végül Adam hasonmása kezdhessen el leskelődni Adam dugipajtija után... Mindezt másfél órán keresztül kapjuk az arcunkba sárgás színek, megállás nélkül szóló félelmetes zene és sok-sok pókos metafora kíséretében.
A net máris tele van különféle interpretációkkal, szóval az ember kedvére válogathat: a felnőtté válás története, Adam és hasonmása valójában ugyanaz az ember, két idősíkon halad a cselekmény, a pókok a totalitárius társadalmat szimbolizálják, meg hogy ez valójában egy testrablók inváziója szerű sci-fi, stb... Én nem azt mondom, hogy ezeknek nincs létjogosultsága, hiszen magam is felállítottam a saját elméletemet, csupán azt, hogy ez a misztikusság messze nem elég.
A végén például - ahogy azt a rendező úrtól megszokhattuk - valami igazán ütős csavarra vártam, de inkább egy bizarrnak nevezhető jelenetet kaptam helyette. A túlzott zavarosság pedig pont fordítva sül el: nemhogy jobban érdeklődnénk a sztori iránt, hanem teljesen hidegen hagy, mi zajlik a vászon épp. Adam tesze-tosza karakterével szimpatizálni nem lehet, ahogy a hasonmásával/másik énjével (mindenki döntse el maga), Anthonyval sem sikerül még egy kicsit sem azonosulni.
És ez nem Jake Gyllenhaal hibája. A Fogságban című filmben speciel nem voltam elragadtatva az alakításától, de itt tényleg kitesz magáért, nem rajta múlott, hogy nem tudtam se Adamhez, se Anthonyhoz kötődni. Nem magával a színészi játékokkal van ugyanis gondom, hanem azzal, ahogyan a felvett jeleneteket a rendező úr végül filmmé gyúrta. Dicsérhetném ugyan az egyedinek szánt képi világot, de tudjátok, amikor valami romlottat főz az ember a kajába, akkor az egészet megette a fene... A vége felé már a operatőr munkáját is túlművészkedettnek tartottam.
Egy eredeti ötleten alapuló regény nyomán, kanadai és spanyol pénzből, egy nagyszerű rendezőtől, de nem éppen nagyszerűen tálalva. Megvannak a maga pillanatai és annak, aki például David Lynch munkásságáért rajong, mindenképpen ajánlani tudom. Lehet rajta agyalni sokat, meg felállítani mindenféle elméletet, szóval akit ez vonz, az nyilván máshogy fogja értékelni az Enemyt. Engem zavart, hogy felbillent az egyensúly és sztori helyett az öncélúnak tűnő misztikumot kellett átélnem.
