Sokan és sokszor temették már a western zsánerét, de kétségkívül Clint Eastwood 1992-ben készült, 4 Oscar-díjjal jutalmazott filmjének sikerült a leghatásosabban belevernie azt a bizonyos utolsó szöget a koporsóba. Ugyanakkor furcsa módon a Farkasokkal táncolóval karöltve pár évre visszahozták a köztudatba a műfajt: a 90-es évek első felében számos jól és kevésbé jól sikerült western látott még napvilágot, de ez a virágzás tényleg csak 1995-ig tartott...
A Nincs bocsánat mindössze a harmadik és ezidáig az utolsó alkotás ebben a zsánerben, amit a legjobb filmnek járó Oscar-szoborral jutalmaztak (ha nem számítjuk a neo-western Nem vénnek való vidéket Coenéktől). 1932-ben a Cimarront és 1991-ben a Farkasokkal táncolót tüntette még ki az Akadémia a legrangosabb elismeréssel, szóval egyáltalán nem mondható, hogy arrafelé elfogultak lennének az általuk kitalált műfaj filmjeivel. Az biztos, a Nincs bocsánat abszolút megérdemelte a szobrot - Clint Eastwood ennél szebb búcsút nem vehetett volna a westerntől, aminek a népszerűségét, lényegében az egész karrierjét köszönheti.
Két cowboy összevagdossa egy prostituált arcát Big Whiskey városában. A kurvák összedobják félretett pénzüket és 1000 dolláros vérdíjat ajánlanak annak, aki megöli őket. A Schofield kölyök nevű fiatal srác a 10 éve jó útra tért, de egykor rettegett bandita, Bill Munny segítségét kéri a melóhoz, amit utóbbi a pénzügyi gondjai miatt kis hezitálás után el is vállal. Big Whiskey városában azonban a Little Bill vezette rendfenntartók cseppet sem nézik jó szemmel, hogy mindenféle jött-ment gyilkosok garázdálkodnak a környéken...
Gondolom sokan láttunk már spagettiwesterneket, ahol az általában "rejtélyes idegen" típusú főhős úgy bánik a hatlövetűvel, mintha a saját testrésze volna. Sosem hibázik, mindig pontosan azt találja el vele, amit célzott, még ha az éppenséggel egy tőle 15-20 méterre álló ember kalapjára szállt légy jobb oldali szárnyának a sarka... De egyébként is szinte bármelyik westernt nézi az ember, szinte mindig pontosan, hezitálás nélkül lőnek egymásra az emberek, pedig ha belegondolunk, itt mégiscsak gyilkosságokról van szó, amiket azért talán még sem olyan könnyű elkövetni, vagy éppen feldolgozni a lövések után.
A Nincs bocsánatban pont az a legjobb, hogy szakít a tipikus filmes hagyományokkal. Súlyt ad a lövöldözéseknek, súlyt ad egy ember halálának és rendkívül hitelesen mutatja be az 1880-as éveket. Nincs halhatatlan pisztolyforgató és a legutolsó senkiházit is csak kínkeservesen sikerül a másvilágra küldeni. Nincs pontos találat, csak a véletlen hathatós közbenjárásával és a legendák többsége is a föld alatt pihen; aki nem, az pedig nem pisztoly-, hanem csak szájhős.
Eastwood a Josey Wales-i vonalon halad tovább: csapadékos vidéken járunk, ahol minden csupa sár, de még így is gyönyörű a táj. A főhősünk igaz most nem farmerből lett bandita, hanem épp fordítva: banditából lett farmer, akinek koránt sem megy olyan jól a disznótenyésztés, mint ahogyan azt képzelte. Fiatalkorában rossz ember volt, ezt egy percig sem titkolják, sőt: igyekeznek kihangsúlyozni. Azonban ez a kontraszt az egykori és a jelenkori énje között csak még szimpatikusabbá teszi Bill Munny megfáradt figuráját.
Ellentétben a Gene Hackman által Oscar-díjat érően megformált Little Bill Daggettel, aki ugyan egykor szintén haramia volt és most már a törvény embere, de ugyanúgy megmaradt egy szadista vadállatnak. Hatalmával öntörvényűen vezeti a várost és nem riad vissza a mocskos megoldásoktól sem. Ebben a westernből nem csak a bocsánat hiányzik, hanem a klasszikus értelemben vett protagonisták is. Főhőseink pénzért, majd később bosszúból gyilkolnak, a rend őrei pedig legalább annyira kegyetlen emberek, akik a saját szájuk íze szerint szabják meg a törvényt, mert megtehetik.
Nem is lehetett volna szebben bemutatni a "mítoszrombolást", mint ahogy azt Eastwood a Nincs bocsánatban teszi: W.W. Beauchamp, a ponyvaíró karaktere kezdetben még az Angol Bob által kiszínezett, nagyzoló történeteket színesíti ki még jobban, de amint Little Bill a színre lép, hirtelen minden ferdítésről lerántja a leplet. És bár Bill sztorijai már sokkal valósághűbbek, Beauchamp továbbra is színez rajtuk a költői szabadság jegyében... Ezekkel a jelenetekkel adják finoman a néző tudtára, hogy kb. mennyit kell elhinni abból, amit a vadnyugati sztorikban állítanak.
Így születtek a legendák, mivel annak idején az emberek nem a valóságra voltak kíváncsiak, hanem a mesékre, mert azok bizony sokkal érdekesebbek voltak. De a korok változnak és ezt Eastwood remekül megérezte. A film szkriptje közel 20 évig keringett Hollywoodban (többek közt Gene Hackmannek is felajánlották a főszerepet, aki visszautasította) és úgy gondolom, hogy kifejezetten szerencsés, hogy nem készült el korábban. A 90-es évekre Eastwood teljesen beérett rendezőként, a közönség pedig ki volt éhezve valami régi-új dologra. A Nincs bocsánat pedig pontosan ezt nyújtotta: a régi kedvenc zsánert újszerű felfogásban.
Azóta sem készült jobb film a műfajban.
