Tavaly múlt 60 éves, de még mindig megállja a helyét - igaz vannak gondok vele. De ne szaladjunk ennyire előre! 1953-ban Henri-Georges Clouzot úgy döntött, megfilmesíti Georges Arnaud regényét. Akkor még talán nem is sejtette, hogy egy kínkeserves forgatásnak néz elébe. Bár a sztori Dél-Amerikában játsztódik, a forgatásra hazai terepen, Franciaországban került sor (bámulatos, hogy a különbséget nem is lehet észrevenni a filmen), amivel csak annyi probléma volt, hogy abban az évben szokatlanul csapadékos volt a vidék...
Olyannyira, hogy a rendező törött bokájának, a főszereplőnő betegségének és az extrém időjárás miatt tönkremenő felszerelésnek köszönhetően a projekt belecsúszott a télbe, emiatt aztán el kellett halasztani a forgatást, hogy aztán a következő nyáron fejezhessék csak be. A büdzsé persze elszállt, de talán megérte: Cannesban is, és Berlinben is győzni tudott, ezzel A félelem bére lett az első film, ami mind a két neves díjat elnyerte. Na de vajon megérdemelte-e?
A sztori szerint egy dél-amerikai falucskában járunk, ahol nagy a munkanélküliség. A csóró külföldiek (javarészt franciák persze) egész nap a lábugat lógatják, nem tudnak mihez kezdeni magukkal. Mígnem kigyullad az amerikaiak egyik olajfúró tornya a hegyekben, amihez, hogy eloltsák egy méretes robbantással, szép nagy adag nitroglicerint kellene a helyszínre szállítani - persze megfelelő felszerelés nélkül, "mezei" teherautókkal. Életveszélyes mutatvány, de a munka befejeztével kapott 2000 dollárról szóló csekk nagyon csábító...
A legnagyobb hibát ott követi el a film, hogy nagyon elhúzza az elejét. Rengeteg az alapozás, szinte már indokolatlanul sok: nyilván ez a regényben abszolút rendben van, de azért egy filmnél már elgondolkodik az ember, hogy eltelt több, mint egy óra, de még csak nem akar beindulni az a fránya cselekmény... Főleg annak tükrében, hogy a játékidő így átlépi a két órát. Félreértés ne essék, nem rosszak ezek a jelenetek sem, csak egy kicsit feleslegesnek éreztem a többségüket.
És a többség alatt most kb. fél órát értek, ami kivágva egy feszes tempójú, igazán érdekes filmmé válhatott volna A félelem bére. Mert például maga a nitroglicerin szállítása az valami fenomenális. A néző is együtt izgul a szereplőkkel, nehogy belehajtsanak egy nagyobb gödörbe, és a koccanástól kilométeres magasságokba szálljanak a szép teherautójukkal egyetemben. Azt azért be kell látnunk, hogy nem sok izgalmas autókázást sikerült eddig lefilmezni 10 km/órás sebességgel döcögő kocsikkal.
A főhősök elé tóduló akadályok remekül ki vannak találva - ilyenkor érződik igazán, hogy mennyire jó alapanyagból dolgoztak. Nincs sok, de az a kevés is - akármilyen egyszerűnek tűnnek, pl.: befordulni egy szűk kanyarban - komoly problémává válik. Olyannak, aminek tényleg van súlya, olyannak, amiben ha csak egy kicsit is hibáznak, egy pillanat alatt elveszíthetik az életüket. Olyannak, amit a szuperhősfilmeken felnőtt generáció ma már talán nem érez annyira súlyosnak...
Jók a karakterek is - pofánköpve a fenti gondolatmenetemet el kell mondanom, hogy a felvázolt bonyolult kapcsolati rendszert, és izgalmas jellemeket nem lehetett volna ennél kevesebb jelenettel bemutatni. Mario, aki nagymenő haverra vágyik, akiért a régi jóbarátot is simán dobja, a nőjét cafkaként kezeli egy élő, lélegző karakter, igazán emberi. Vagy Jo, a messziről jött idegen, aki kiskakasként a nagy szájával hamar birtokba veszi a szemétdombot, de amint a szája helyett mást kellene használni, és a tettek mezejére kellene lépni, hirtelen kiderül, hogy milyen ember is ő valójában.
A befejezés tipikusan európai, úgy éreztem, hogy túlságosan hangsúlyozni akarják ennek az egésznek a pszichológiai vonatkozását (hasonlót éreztem a Nyomtalanul című film kapcsán). A vége nem nagy csavar, de nem feltétlenül számít az ember rá - az ábrázolása mai szemnek ugyan kissé suta, de alapvetően azért rendben van. Ahogy maga a film is: megvannak azok a pontok, amiken könnyű fogást találni, de ezek felett könnyen szemet lehet hunyni, mert tényleg átadja a film azt az izgalmat, amit a premissza ígér.
