A vámpírok is emberek! ... Voltak. Mindenesetre az a pár aprócska tény, hogy nem öregszenek, emberfeletti erejük van, érzékenyek a napra, az ezüstre, a keresztre, a fokhagymára, és hogy emberi vérrel táplálkoznak, még nem jelenti azt, hogy ne lennének emberi tulajdonságaik. Legyenek azok jók (jófejség), vagy rosszak (kicsinyesség). A What we do in the shadows alkotói tehát tulajdonképpen ugyanabból az irányból közelítették meg a mítoszt, mint Az ismeretlen Drakula készítői. A különbség csak annyi, hogy ők mindezt jól csinálták.
Mockumentary - ha még esetleg nem találkoztatok ezzel a kifejezéssel, nem kell pánikba esni! Láttátok a Boratot, igaz? Akkor láttatok már ilyesmit, hiszen a mockumentary tulajdonképpen olyan alkotás, amit dokumentumfilmnek álcáznak, és általában parodizálnak vele valamit. Jelen esetben úgy kb. az egész vámpír-, és egyéb szörnyes mítoszokat. És ez vicces. Nagyon is! Hiszen szerencsére nem csak a jó alapötlete volt meg a készítőknek, de rendesen körbe is járták az adott témát, és szinte minden lehetséges poént lecsaptak, amit le tudtak.
Így pedig megkaptuk az év egyik legviccesebb filmjét - Új-zélandból. Ami egyben azt is jelenti egyébként, hogy kicsit szokni kell a poénok stílusát, de ha ráérzel végül a vér ízére, garantált a hatás! Főleg, ha értékeled a kreativitást, a sokrétű, abszurd poénokat, és a jóféle parodizálást - ugyanis erre a hármasra épít a film, méghozzá briliánsan. Szinte nincs is olyan jelenet, amiben ne találnál valami vicceset, és az a legjobb, hogy ezeket nem tolják az arcodba (értsd úgy: nem "mondják meg", hogy hol kéne nevetned).
A történet szerint egy keresztekkel felvértezett forgatócsoport költözik vámpír főhőseink meglehetősen ódivatú házába, hogy dokumentálják a mindennapjaikat. Nyomon követhetjük, ahogy Viago, a XVIII. századi galamblelkű vámpír egykori szerelme után epedezik, nézhetjük Deacont, a XIX. századi, egykori náci vámpírt, ahogy nem nagyon szeretné kivenni a részét a takarításból, Vladislavot, a XIV. századi perverz nemest, Bram Stoker Drakulájának "emberibb" változatát, és Petyrt, a kb. 8000 éves ősvámpírt, aki legtöbbször csak a koporsójában pihen...
A sztori pedig annyi, hogy egy félresikerült vacsora után új vendéggel "gazdagodik" az összeszokott négyes, de a jövevény meggondolatlan viselkedése rengeteg problémát szül. - De higgyétek el, nem ez a lényeg! Hanem a sok apró momentum, a rengeteg elejtett gag, és utalás, és a jó értelemben véve fárasztó poénok, amiknek külön jót tesz a dokumentarista tálalás. Ettől ugyanis valahogy sokkal életszerűbb lesz az egész, ami még hozzáad némi pluszt az összképhez.
A hab a tortán pedig az, hogy hiába látszik a kis költségvetés a filmen... Egyszerűen pazar effektekkel tűzdelték tele azt, ráadásul nem csak néhány alkalommal, hanem rengetegszer a játékidő alatt. Oké, egy-kétszer előfordul, hogy látszik a damil/kábel, amivel mozgatják a szereplőket, és a farkasember-maszkok sem túl jók, de akkor is lenyűgöző egyik-másik trükk. Érdemes figyelni a vágatlan jelenetekre, amikben (látszólag) ugyanaz a szereplő teleportál egyik helyről a másikra, miközben a stáb a leendő áldozatát követi a kézikamerával.
Ügyesen használják a sötétséget is, ami lássuk be, elég fontos eleme a vámpír-létnek. Persze a dokumentarista stílus lehetővé teszi, hogy direkt fénnyel világítsanak be egy-egy jelenetet (azaz nem kell annyit tökölni a lámpákkal a "filmszerű" hatás kedvéért), de az ügyesen megvágott, hirtelen valami sötétebb zug felé forduló kézikamerás hatásból olyan frankó, dinamikus, látszólag egybefüggő jelenetsorok kerekednek, hogy le a kalappal. Szóval a humorra és a technikára nem lehet panaszunk... Mi van még? Ja igen! A színészek!
F-E-N-O-M-E-N-Á-L-I-S-A-K! A Viagót és Valdislavot játszó páros írta és rendezte egyébként a filmet, és szerencsére nem csak a kamera mögött hozták ki magukból a maximumot. Két totálisan eltérő karaktert formálnak meg, mindketten elképesztően ügyesen. Előbbi különösen tetszett a maga naivitásával, kedvességével, és nem túl magas IQ-jával. Igazi karakter volt, nah! Utóbbi, azaz Jemaine Clement pedig mindig is furán, jól tolta ezt a "színészkedés" ipart, szóval most sem lehet okunk panaszra. Az egyetlen problémám a néhány mellékszereplőnél észlelhető baromi erős "hazai akcentus plusz orr alá motyogás" kombóval volt - különösen utóbbi nagyon zavaró tud lenni _bármilyen_ filmnél.
Szóval buzgón ajánlom mindenkinek, aki egy igazán jó vígjátékot szeretne látni, és azoknak, akik kicsit már megcsömörlöttek a hollywoodi móditól, és valami különlegesre vágynak.
