David Michôd rendezőt az Animal Kingdom után kis túlzással körberajongta a filmes világ, úgyhogy a második rendezését már sokan kiemelt figyelemmel kísérve várták. És bár a kritikusok által nem kifejezetten komált Robert Pattinson kapta az egyik főszerepet, az ausztrál származása miatt kb. evidens választásnak tűnő Guy Pearce mellett, a "klasszikus bosszúsztori az ausztrál tájon, posztapokaliptikus környezetben" sok-sok jóra engedett sejtetni. Hiszen elég, ha annyit mondok: Mad Max.
Furcsa módon (sajnos ezen meg kell lepődni) hozzánk is eljutott még 2014 nyarán a moziba, bár nem hasított olyan jól - mondjuk ezen meg nem kell meglepődni. A tinilányok bugyija valószínűleg a rövid hajú, értelmi fogyatékos, koszos-poros Edwardra nem ugyanolyan intenzitással nedvesedik be, szóval a célközönség egy sokkal szűkebb rétegre korlátozódott: javarészt azokra a szkeptikusokra, akik nem hittek benne, hogy ebből a csávóból egyszer még tényleg valami színészféle lesz.
A sztori annyi, hogy főhősünk autóját elrabolja pár bűnöző menekülés közben, ő pedig nem nyugszik addig, amíg vissza nem szerzi azt, és meg nem bosszulja ezt a galádságot. Szerencsére belebotlik az egyik rabló értelmi fogyatékos, és súlyosan sebesült öccsébe, aki segít neki megtalálni a kocsiját, melynek csomagtartója valami igazán különleges dolgot rejt. Közben végigcammogunk az ausztrál pusztán, ami most még a szokásosnál is lepusztultabb. De hát ilyen ez az apokalipszis...
Az első, és legfontosabb dolog, amit meg kell jegyezzek a film kapcsán, hogy embert próbálóan lassú. Ez az a fajta mozi, ami szép lassan kíván beférkőzni a csontjaidba, és próbál egyensúlyozni azzal, hogy átadjon egy életérzést, de közben azért mégse altasson el. Ez persze ízlés dolga is, hogy kit mi tart még ébren, de egy jó rendező (mint amilyennek David Michôd is tűnik) ráérez az egyensúlyra, ahogy tette azt Sergio Leone a Volt egyszer egy vadnyugatnál, vagy ahogy Andrew Dominik a Jesse James meggyilkolásánál...
Sajnos nálam David Michôd nem tudta olyan ügyesen fenntartani az érdeklődésemet, mint ahogy az imént citált két kollégája: nem éreztem annyira erősnek a hosszan kitartott jeleneteket, mint amilyennek szánták őket. Pedig látszólag minden megvolt, hiszen az atmoszféra megteremtése hibátlan, de valamiért mégsem érződött indokoltnak az a sok csendes perc. Az ok talán abban van, hogy a Volt egyszer egy vadnyugat, és a Jesse James meggyilkolása... is a táj szépségét mutatja be ilyen hosszan (legyen az akár egy kietlen puszta, hiszen az is szép tud lenni), nem pedig a mocskát.
Ha már ezt a két westernt emlegetem, arról is szólni kell, hogy eltekintve attól, hogy a MacGuffin egy autó, ez a sztori tulajdonképpen a vadnyugaton (vagy annak ausztrál megfelelőjén) is játszódhatna, hiszen szinte minden behelyettesíthető a magányos, szótlan, de jól lövő főszereplőtől kezdve a banditákon át a törvény embereiig, a poros kisvárosokkal, és olcsó motelekkel együtt. És mennyivel jobban állt volna az Országúti bosszúnak, ha fel is vállalja ezt a műfajt (többek közt megspóroltuk volna ezt a tucat magyar címet is)!
A negatívkodásomat ellensúlyozandó: a film nyerssége az egyik legnagyobb erénye. Az itt bemutatott posztapokalipszis nem több, mint tulajdonképpen a már szintén sokat emlegetett vadnyugat egy verziója. Az összeomlás sokak életébe került, de az igazi gond az életszínvonal drasztikus visszaesése volt - mintha csak a XIX. század végén járnánk, és egy kicsit félelmetes is, hogy pusztán a megfelelő helyszín kiválasztásával egy-két jelenetben mennyire hatásosan átadták azt a fájó ürességet, amiről a film tulajdonképpen szólni szeretne.
Mintha egy világméretű depressziójárvány sújtotta volna az emberiséget. Ezért aztán Guy Pearce-t sem látjuk a filmben mosolyogni, persze ettől a karaktertől mi sem állhatna távolabb: nem a mai szabályok szerint él, gyakran megkérdőjelezhető az erkölcsössége, ezért aztán bármekkora "áldozat" is, mert ellopták az autóját, nem egyszerű szimpatizálni vele, de a színész szerencsére nagyon ügyesen egyensúlyoz azon a vékony határon, ahová a forgatókönyvíró terelte.
Oh, és amit még nem mondtam: igazak a pletykák, Pattinson tényleg jól nyomja. Azt sajnáltam csak, hogy ennyire elharapta a szavakat (kicsit ezt már műnek éreztem egy-két helyen), de a mozgáskultúrája, és a mimikája is nagyon kifejező volt. Külön öröm, hogy "nem nyomta fullba' a kretént", noha Oscar bácsi így sem fog gyünni, de az már persze más kérdés. A lényeg az, hogy ő is kezdi levetkőzni a "szépfiú" imidzsét, és külön öröm, hogy nem csak a szerepválasztásaival, hanem az alakításaival is dolgozik rajta. Még úgy is örülök ennek, hogy az Országúti bosszú gyengébb volt a vártnál. Sajnos.
