A film, amiért Julianne Moore végre megkapja majd az Oscar-díjat. Ez a legfőbb ismérve a Still Alice-nek, szóval a nagy kérdés most már csak az, hogy meg is érdemli-e ezt az immáron 5 Oscarra jelölt színésznő jelen alakításával, vagy ez afféle életmű-díj lesz? Egyébként ez a díjszezon a nőknél tényleg Moore-ról szólt, hiszen Cannes-ból sem távozott üres kézzel, ott is megkapta a legjobb színésznőnek járó díjat, csak éppen egy másik filmjéért, a Térkép a csillagokhozért, de azt kisebb cég forgalmazta, ahol úgy döntöttek, hogy inkább nem csinálnak sokmillió dolláros Oscar-kampányt a filmnek.
Szóval itt van a mindig csodás Julianne Moore, 50-es évei közepén, Oscar nélkül. Pedig dolgozott rajta a drága, feltűnt kisebb filmek főszerepeiben, közepes filmek, és nagy blockbusterek mellékszerepeiben, hogy azért a szakma mellett a közönség se felejtse el a pofikáját. Tudatos építkezés, melyre az idei díjszezon végre felteszi a koronát. Hozzáteszem, hogy idén nem volt nehéz dolga, mert olyan igazán komoly kihívója nincs neki, hasonlóan a tavalyi Blue Jasminehoz Cate Blanchett, itt is szinte mindent vitt a női főszereplő kategóriában Moore.
Olybá tűnik, a siker titka annyi, hogy Alec Baldwin játssza a férjedet... Na de a viccet félretéve, és válaszolva az első bekezdésben feltett kínzó kérdésre: igen, ez egy életműdíj, és igen, ez az alakítás önmagában is megállja a helyét, tehát ha netalántán Moore eddigi mellőzése nem lett volna ilyen látványos, akkor is az övé lenne idén a díj. Mert a szerep az nehéz volt, de tényleg nehéz, főleg mivel egy súlyosan beteg nőt alakított, amiből könnyen giccsdráma kerekedhetett volna túljátszott jelenetekkel, és idegesítő manírokkal.
De szerencsére nem így lett: Moore rendkívül precízen hozza Alice Howland figuráját, aki az Alzheimer-kór egy öröklődő, viszonylag fiatal korban megjelenő változatától szenved. A film pedig tényleg csak annyiról szól, ahogy Alice egyre jobban leépül, miközben a családjával próbálja tartani a kapcsolatot, és 10 körömmel kapaszkodik az emlékeibe. És nincs happy end. A betegség komótos, de lassú tempóban darál le mindent, ahogyan egy gleccser teszi a hegyoldallal.
Nem unalmas. Gyakori probléma a hűdenagy szenvedést bemutató filmekkel, hogy semmi másra nem koncentrálnak, csak hogy minél realisztikusabban, és így végső soron a klasszikus, jól bevált dramaturgiai megoldásokat csak ímmel-ámmal használva mutassák be a küzdelmet, aminek általában emiatt a néző issza meg a levét. És furcsamód a Still Alice-nek nincsenek olyan igazán nagy pillanatai, de egy percig sem érezzük a filmet nézve azt, hogy mi, a nézők csak koloncok vagyunk a készítők számára, mert valójában nem nekünk, hanem a szakmának készítették ezt az egészet.
Ebben talán közrejátszik az is, hogy az egyik rendező, Richard Glatzer is komoly beteg: Stephen Hawkinghoz hasonlóan ő is ALS-ben szenved, így a rendezési feladatokat is beszéd nélkül, az instrukciókat bepötyögve látta el (no meg persze a társrendező Wash Westmoreland segítségével). Egy olyan embertől, aki ilyen komoly problémával küzd, egyfelől hitelesebbnek is tűnik a betegséggel történő vívódás, mint téma, másrészt pedig nem kapunk műdrámát: a mindennapi apróságok kerülnek előtérbe, ami végül is kerülőúton szintén a hitelességet segíti.
Moore tehát fantasztikus, de mi a helyzet a többiekkel? Alec Baldwin hozza a tőle elvárható szintet a szerető, de egy idő után már kicsit besokalló férj szerepében. Nem is tőle félne az ember előzetesen, hanem a Moore lányait alakító duótól: Kate Bosworth sosem volt igazán jó színésznő, és a Superman visszatér rendesen hazavágta a karrierjét, bár legutóbb a Harcban élvében nem volt rossz, mindenesetre sokat nem vártam tőle, és... nem is nyújtott sokat. De nem nagyon volt mit produkálnia, úgyhogy nem hibáztatom érte.
Kristen Stewart pedig továbbra is gőzerővel dolgozik azon, hogy elfelejtse végre a szakma azt a Twilight nevezetű izét, aminek 5 részében is "játszott". És most, ha azt hiszed, hogy jön a szokásos klisé, hogy "hú, nem is volt olyan rossz, blablabla", akkor tévedsz. A Camp X-rayjel ellentétben ugyanis itt lélektelenül nyomta, és irritálóan elharapta az összes szót, amit a szájába adtak. Ebből a szerepből többet is ki lehetett volna hozni, mert Bosworthével ellentétben Lydia karaktere mögött ténylegesen volt is tartalom. De oda se neki, hiszen ez Moore filmje, aki pedig rohadt jó, úgyhogy nyugodtan tegyetek vele egy próbát!
