Nagyon nehéz a dolga az embernek, ha a melegekről szeretne egy jó filmet nézni. Megmondom én (ha már ez a blog neve), mi a baj az ilyen filmek többségével: meg akarja mondani, hogy hogyan érezzünk. Nem a szereplőivel akar szimpátiát kelteni, hanem azok szokásaival. És ez szerintem hiba. Egy jó filmben nem azért szeretjük meg a karaktert, mert meleg (azért, mert valaki hetero-, vagy homo-, vagy bi-, vagy a-, nem jár taps), hanem a jelleméért, azért, ahogyan viselkedik, reagál dolgokra, amiket cselekszik.
Látszólag egyébként a Büszkeség és... áh, f*szom, maradok az eredeti címnél! Na, szóval látszólag a Pride is olyan film, amiben a melegeket azért kellene megkedvelnünk, mert a saját nemükhöz vonzódnak - legalábbis nekem az előzetes anyagokból ez jött le. Ehhez képest, bár a sztori jellegéből adódóan fontos szerephez jut a homoszexualitás kérdése, olyan szuperjó karaktereket alkottak meg a készítők, hogy ha mondjuk lecserélnénk a közös pontot vallásra, politikára, vagy csak simán egy másik szakmára, akkor is ugyanúgy működne, szerethető maradna a film.
Persze itt londoni melegekről, és wales-i bányászokról van szó, és nem azért, mert ez a két csoport látszólag mint tűz, és víz térnek el egymástól, és ezért valamelyik filmes kitalálta ezt az abszurd párosítást... Nem. Nem filmes volt, hanem maga az élet. A Thatcher-éra idején ugyanis durva bányászsztrájk vette kezdetét, és néhány meleg aktivista megtalálta a közös pontot, a közös célt: mindkét csoport az elnyomó hatalom ellen küzdött, mindkét csoportnak elege volt a vaslédiből, a rendőrségből, és a többi válogatott szemétségből, amit annak idején át kellett élniük.
Szóval igaz sztori, persze ez most sem jelenti azt, hogy az események dokumentumfilm-szerű feltárását kapjuk, hanem élő, lélegző karaktereket egy csipetnyi érzelgősség, néhány jó poén, eszméletlenül eltalált 80-as évek hangulat-körítéssel. A konfliktus mondjuk látható, és van egy-két manapság kifejezetten sablonos, unalmas elem, amit ide is beerőszakoltak (kitagadott fiú és anyja újbóli egymásra találása), de ezeket leszámítva a Pride-ból csak úgy sugárzik a jókedv, az élet.
És ez az, ami kiemeli a hasonló filmek szürke tengeréből. A két főszereplő csoport eltérő szokásaiból (életvitel, öltözködés, szociális kapcsolatok), illetve ezek kontrasztba állításából szinte kiapadhatatlan humorforrást kapunk. Működnek a meleg-meleg, a meleg-bányász, és a bányász-bányász kapcsolatok, valamint (nagyon fontos) szerencsére a melegek közé is raktak kevésbé szerethető, vagy épp egyenesen irritáló karaktereket, ami tovább tompította a bevezetőben is emlegetett problémakört.
A Harry Potter messze legirritálóbb figuráját alakító Imelda Staunton most egy kedves nőt formál meg - és teszi mindezt hibátlanul, nem véletlen az alakításért járó BAFTA jelölés sem. Ben Schnetzer a főszerepben is rendkívül ügyesen ragadja meg a figurája lényegét (nagy előrelépés ez színészileg A könyvtolvaj lagymatagsága után), és nagyon precízen egyensúlyoz azon a bizonyos vékony határvonalon: felvillantja a való életbéli meleg aktivista általában idegesítően küldetéstudatos manírjait, de mégis végig megtartja könnyen szerethető figuraként Markot. Még akkor is, amikor hisztizik, és lelép hosszabb időre...
Bill Nighy... Nos, ő Bill Nighy. Öregszik a faszi, de még mindig ott a bugi a lábában, noha most egy kifejezetten félénk, visszahúzódó karaktert formál meg (SPOILER akiről a végén kiderül, hogy meleg, és hogy ezt régóta mindenki tudja, csak azt nem értem, hogy akkor a bigott sógornője miért nem irtózik tőle? Apróság, tudom, de szöget ütött a fejemben... SPOILER VÉGE). És persze rajtuk kívül is rengeteg fantasztikus színész játszik kisebb nagyobb szerepekben, létrehozva egy tökéletes mixet, amiben mindenki megkapja a maga játékidejét, és mindenki elég időt tölt a vásznon ahhoz, hogy megismerjük. Kivéve Mike-ot. Őt kihagyták ebből a buliból.
A meleg-témát sokszor feldolgozták már. Születtek jó, kevésbé jó, és kifejezetten sz*r filmek is, mint ahogy az minden más esetben is lenni szokott. A Pride szerencsére az előbbiek táborát erősíti: egy jól összerakott, vicces, és kifejezetten szimpatikus film, ami nemcsak a melegekről, és nem csak a melegeknek szól. Köszönet az életnek, hogy ez megtörtént, és köszönet a film készítőinek, hogy ezt a sztorit velünk, nézőkkel is megosztották. És nem köszönet a magyar címadónak, mert fáj.
