Amikor az egyszerű ember azt hitte, hogy idén az Oscarra a japánok szállították a legelvetemültebb folklór-mesét... No, szóval úgy alakult januárban, azon a szégyenteljes napon, amikor A Lego-kalandot méltatlanul mellőzte az Akadémia, hogy a nagy hollywoodi stúdiók (Disney, DreamWorks) darabjai mellett 3 kisebb (jó, azon lehet vitatkozni, hogy a Ghibli mennyire kicsi, de az előző kettőhöz képest biztosan) cég műveit is jelölték a legjobb animációs film Oscarjára.
És annak ellenére, hogy pl.: a Doboztrollok szerintem kifejezetten gyenge film volt, ez egy örömteli dolog. Valahogy így kellene működnie a legjobb film kategóriájában is: stúdiófilmek és független(ebb) alkotások is jól megférnek egymás közt, mégha összehasonlítani elképesztően nehéz is őket. A tenger dalának sem Jégvarázsra várva kell nekiülni, inkább úgy írnám le az élményt, mint egy összetett Magyar Népmesék részt, persze Szabó Gyula narrálása nélkül, és tőlünk észak-nyugatra, Írországba helyezve a sztorit.
Már a kezdőjelenet megadja az alaphangulatot: főhősünk, Ben édesanyja belehal testvére szülésébe. 6 évvel később vesszük fel a fonalat, épp a szülinapos Saoirse születésnapján. Édesapjuk elfojtotta bánatát, Ben húgára haragszik a tragédia miatt, a nagyi meg főhősnőnk éjszakai fürdőzése után úgy dönt, hogy el kell költöztetni a gyerekeket hozzá, mert a jelenlegi környezetük (egy kis sziget világítótornyánál élnek egyedül) túl veszélyes. Saoirse egyébként egy selkie, azaz egy olyan különös lény, aki kabátkáját felöltve képes fókává változni...
Nagyon nehéz összefoglalni a történetet, mert rengeteg olyan elem van benne, ami itt a Kárpát-medencében furcsának hathat, pedig persze a mi népünknek is megvoltak a szépasszonyai, lidércei, boszorkányai, csak nyilván a kelta kultúra még így is nagyon áll tőlünk. Szerencsére a film (velem ellentétben) elég időt fordít arra, hogy minden furcsaságával, és "népmeseiségével" együtt felvázolja az egyszerű néző számára is a mitológiát, a régi sztorikat, és persze az egész szabályrendszert.
Furcsa lényekből és történésekből tehát nincs hiány, de annak ellenére, hogy nem a manapság divatos kinézetet választották a filmhez, nagyon is gyerekbarát módon van megrajzolva. Sőt, kifejezetten szép munkát végeztek az animátorok: még a The Tale of the Princess Kaguya csodálatos vizualitásánál is jobban tetszett A tenger dala képi világa, persze ez nyilván egyéni ízlés dolga. Ahogy az is, hogy a mindössze kb. 90 perces játékidő is lényegesen barátságosabb, mint az előbb említett japán mű több, mint 2 órája.
Ha valaki szokott panaszkodni a magyar szinkronra (azaz kb. mindenki), annak ajánlom, hogy eredeti nyelven nézze meg A tenger dalát, mert hamar fel fog neki tűnni, hogy az angol szinkront, ami készült a meséhez, egyszerűen botrányosan sikerült megkeverni. Már-már fület bántóan oda nem illően van hozzápasszintva a meséhez. Pedig az apát (és a megkövült óriáskirályt, Mac Lirt) "alakító" Brendan Gleesonra nem lehet azt mondani, hogy tapasztalatlan lenne a témában, mégis néhol úgy éreztem, mintha egy hangalámondásos filmet néznék.
A kelta mitológiára kevésbé fogékonyak (mint amilyen sajnos jómagam is volnék) is találhatnak a filmben kapaszkodót. Az alkotók nagyon ügyesen fésülték össze A tenger dala sztoriját a régi népmesékkel. Erre többek között az apa-Mac Lir, és a nagyanya-Macha közti kinézetbeli hasonlóság (és a megegyező szinkronhangok) is rásegítenek. Ugyanis tulajdonképpen a film kezdetén elmesélt sztorit látjuk viszont magában a filmben, a modern Írországba helyezve: a feleségét elvesztő férj anyja hathatós közbenjárására elfojtja az érzelmeit (megkövül), a nagyi pedig attól a maradék szabad élettől is megfosztaná unokáit (elszívja az érzelmeiket, csakúgy, mint Macha teszi a környék tündéreivel).
A megoldás pedig nyilvánvalóan az, hogy felnyissák az öreglány szemét, mit is művel valójában - Macha egyébként is egy érdekes antagonista, hiszen ő meg van arról győződve, hogy valójában jót csinál. De az érzelmeket érezni kell, nem elfojtani. Attól él valaki, ha megéli ezeket a dolgokat, legyen az bármennyire is fájó bánat, vagy éppen korlátlan öröm. Ezt tanítja nézőinek A tenger dala, ami minden furcsasága ellenére is egy szerethető, szívmelengető mese, amit nagyon is érdemes megnéznie mindenkinek.
