Három éve már (te jó ég!), hogy kasszát robbantott az össznépi szuperhős haccacáré, lezárva a Marvel első fázisaként emlegetett univerzum-építési folyamatot. Azóta ott tartunk, hogy a második fázis is csaknem lement, bár azt nem jelen film folytatása, hanem a nyáron érkező A Hangya zárja. Aztán meg jön a harmadik, negyedik, huszonnyolcadik fázis, valószínűleg addig, amíg a Disney számláján kiakad a rendszer a sok számjegytől, vagy a fejesek bele nem fulladnak a markolóval lapátolt 100 dollárosok tengerébe.

A szuperhős-imádat eléggé masszív jelenséggé nőtte ki magát erre az évtizedre, noha pont 10 éve annak, hogy - néhány fontos előfutárról kecsesen megfeledkezve - elindult ez az egész a Batman: Kezdődik!-kel. Ott vált igazán menővé a képregényfilm, de további 3 évre volt szükség ahhoz, hogy... Nem, nem A sötét lovag jön, hanem A vasember: vele kezdődött el ugyanis a stáblistás jelenetekkel összekötött univerzumépítés, amit már csak a legbénább stúdióknak nem sikerült lemajmolnia.

A Bosszúállók sikerének sokféle magyarázata van: egyfelől adódik a kézenfekvő megoldás, miszerint ez nem egy, hanem rögtön egy rakás film (Vasember 1-2, Thor, Amerika Kapitány, A hihetetlen Hulk) kvázi folytatása, ergo van előzménye, méghozzá nem is akármilyen. Másfelől hiába a sok ismert karakter, mégis valamiféle újdonsággal szolgált (szerintem erre továbbra is vágyik a nép, csak nem mindig jelzi ezt jegyvásárlással), hiszen ennyi szuperhőst egyhelyen addig maximum képregényekben olvashatott a geekebbje (és most egy újabb kecses mozdulattal feledkeztem meg a teljes X-Men franchise-ról).

Mert még egyszer, mit kínált ez a film: Thor és Vasember verekszik. Loki leigázná a Földet. Fél Manhattant letarolják. Hulkot. Meg poénokat. Sok poént. Ezzel pedig tökéletes ellenpólusa lett a Nolan-féle - szintén megérdemelten siker - Batman-filmeknek. A Marvelnél nem veszik annyira komolyan magukat, és ez kifejezetten jól áll nekik. De ez persze önmagában kevés lenne a sikerhez, hiszen ez igaz az 1990-es Amerika kapitány-filmre is, oszt' mégis ég a Marvel pofáján a bőr azóta is. A titok az, hogy a lazaság ellenére igényesen álltak hozzá.

Persze a biztos bevétel reményében a stúdió pénztárcája is nagyobbra nyílik, de talán a sok-sok effekten túl még fontosabb szempont volt az, hogy egy olyan ember üljön a rendezői székbe, és vállalja az írói feladatokat, aki nem frissen ismerkedik az alapanyaggal. Josh Whedon pedig a háttértudás és a szakértelem legjobb kombinációjának birtokában vethette bele magát a munkálatokba. Mondanám, hogy hibátlan munkát végzett, de ez persze nem igaz: viszont nagyon közel járt a 100%-hoz.

A sztori nincs túlbonyolítva, de egy ilyen típusú filmnél az kifejezetten hátrány is lenne. Ugyanakkor nem is faék egyszerűségű, mert mindig történik valami, mindig halad előre a cselekmény, miközben a látványból, az utalásokból és a poénokból is megkapjuk a magunk jól megérdemelt adagját. Az Amerika Kapitány MacGuffinját (tesseract), a Thor főellenségét (Loki), és a Marvel univerzum abban az időben messze legnépszerűbb szuperhősét (Vasember) tették meg a történet fő mozgatórugóinak - no persze azért a többieknek is kijut a screentime-ból, meg a dicsőségből.

Ha jól számolom, harmadszor láttam a filmet, és még mindig nem unalmas egy percig sem, hiába közelíti a játékidő a 2,5 órát. Illetve de, egy kicsit unalmas már, de nem konkrétan a film, hanem a tipikus Marvel-fogások, ami persze a rákövetkező 3 év filmjeinek a sara. Így azért már kicsit több dolog bosszantott, mint annak idején, amikor az volt a legnagyobb problémám, hogy Hulk hogy a francba vált a végére irányíthatóvá, vagy hogy szegény Maria Hillt mennyire félrecastingolták, és hogy a szájába milyen iszonyatgáz mondatokat adtak ("S.H.I.E.L.D. emergency protocol 193.6 in effect", meg hasonlók).

Alapvetően - akárcsak Az Acélember, - ez is egy látványorgia, mégis van egy lényeges különbség a két film között: Snyder még mindig nem tud mértéket tartani, vagy legalábbis képtelen a megfelelő arányban beosztani a puskaport. Első blikkre nagyjából azonos mennyiségű akciójelenetet tartalmaz a két film, de míg a Superman-kaland utolsó órájában csak a gyakás megy, addig a Bosszúállók végén ez maximum fél órát tesz ki, így egyensúlyozva ki a lehető legjobban a végeredményt.

Én megértem azokat az embereket is, akik utálják, bár azt nehezen fogadom el, hogy sz*r filmként kellene emlegetni. Persze, a Bosszúállók egy olyan jelenség, ami sikere nyomán teljesen háttérbe szorítja az eredeti ötleteket a nagyobb blockbusterek mezőnyéből, de az a nagy büdös helyzet, hogy a közönség választ, a stúdiók pedig nem jótékonysági szervezetek, hanem keményen profitorientált vállalatok, akik mindig is a biztos siker receptjét keresték. És most nagyon úgy tűnik, a Marvel (vagyis a Disney) megtalálta.