A norvégok jó filmeket gyártanak. Ez most már tudományosan is bizonyított tény. Angol tudósok megnézettek különböző nemzetiségű, életkorú, nemű és vallású emberekkel egy csomó filmet, és az jött ki, hogy Európában a skandinávok k*rvára értenek ehhez a filmgyártás nevű dologhoz. A norvégok nem voltak túl kemények a II. világháborúban. Ez is tény. Na, ezt a két dolgot sikerült keresztezniük ebben a filmben, ami a norvég ellenállás egyik vezéralakjáról, Max Manusről szól.
A II. világháború hálás téma még napjainkban is. Lehet moralizálni, lehet korrajzot festeni, lehet izgalmas, és drámai dolgokat is bemutatni, ráadásul az ítészek többsége is kiemelt figyelmet fordít ezekre a darabokra. Ezen felül Európában kb. minden országnak van valami rossz élménye ebből az időszakból, ami szerencsére most már eléggé messze van, no de annyira azért mégsem, hogy feledésbe merüljön. Meg hát jobb a nép figyelmét újra és újra ráirányítani a történelemre, hogy az ne ismételhesse meg önmagát.
A norvégok viszonylag korán megkapták Hitleréktől az adagjukat (elvégre arrafelé gazdag a vidék nyersanyagokban, az meg mindig jól jön), úgyhogy a hazafias lelkületű férfiak ellenállásba tömörülve kénytelenek szervezkedni, és szabotázsakciókat végrehajtani. Szerencsére a britek is segédkeznek a minél ügyesebb szervezésben, és még nagyobb szerencsére van a csapatban egy olyan ürge is, mint Max, aki bár nem volt túliskolázva, hihetetlenül jó érzékkel huzigálta, ahol csak érte a németek bajuszát.
Aksel Hennie fizimiskáját rögtön megjegyeztem egy általam korábban látott, 2011-es filmjéből, a Fejvadászokból, ami az utóbbi évek egyik legjobb akcióthrillere volt. Meglepő módon nem Hollywoodból, hanem szintúgy Norvégiából. Most egy teljesen más figurát alakít, és mégis: a nagy norvég történelmi hős nem egy Rambo-szerű tesztoszterontól szétcsapott vadállat, hanem egy egyszerű ember, akinek szimplán csak helyén van az esze, és persze a töke is, ha már a tudása és az izmai nincsenek meg hozzá.
És pont ezért volt jó választás Aksel a főszerepre. Hihető. Hihető alkata van, hihetően játszik, hihetően cselekszik. Talán ez a legnagyobb érdeme a Max Manusnak. Persze lehet dicsérni a hollywoodi produkciókat is megszégyenítő díszletet és számítógépes effekteket, a nagyszerű operatőri munkát... Ritkán látni európai filmben ekkora tereket városi terepen. Itt tényleg nem spóroltak azzal, hogy visszaalakítsák az utcákat a korra jellemzőre. Mert náluk egyébként már vissza kell, nem úgy, mint mondjuk a lengyeleknél (lásd Ida), vagy akár nálunk is...
A technikai profizmus és az igényesség a film minden területén megfigyelhető, egyedül talán a forgatókönyv lóg ki a képből. Az ugyanis túlontúl alaposra sikeredett. Egy életrajzi filmnél fontos megragadni azokat a részleteket, amik valóban izgalmasan hatnak a vásznon, amik valóban filmre valóak. Ebben sajnos a Max Manus nem teljesít túl jól. Jó néhány olyan jelenettel találkozni, ami persze segít árnyalni a karaktert, de túl sok játékidőt pazarolnak el túl kevés hasznos információra.
Ez pedig együtt jár azzal, hogy sok üresjáratot érezni a filmen. A közel két órás játékidő ennek tükrében tehát egyáltalán nem indokolt. Hiába izgalmasak az alapok, ha az építkezés során sok a kötőanyag (a szerelmi szál is olyan sutácska...). Nagy kár ezért, mert lehetett volna az utóbbi évek legerősebb, kémfilmekre hajazó háborús/ellenállós filmje, így viszont a túlzott óvatosság visszarántja a Max Manust a középszerbe. Ezen pedig nem tud segíteni a remek színészgárda, és a profi technikai kivitelezés sem.
Történelmi leckének mindenesetre hibátlan. Kapunk egy tök jó, részletes képet arról, hogy hogyan is működhetett annak idején az ellenállás a megszállt országokban. Nem ez lesz a kedvenc norvég filmem, de annak ellenére, hogy kevésbé sikerült jól, mint a legjobb skandináv filmek, még így is messze kenterbe veri a hazai felhozatalt. Ez pedig szomorú, de nagyon. Norvégia feleakkora lakossággal bír, és mi ennek ellenére sem vagyunk képesek kitermelni olyan filmeseket, mint amilyenek nekik vannak.
