A fene sem gondolta volna, hogy ez egy igaz történet - leginkább azért persze, mert nem is az. Illetve csak majdnem nem az. Szóval hogy izé... Na jó, kezdem előről: Adrian Cronauer egy létező, ma is élő fószer, aki a vietnami rádiós DJ (vagyis a film szinkronjának szavaival élve: lemezlovas) élményeiből írt egy forgatókönyvet. Ő eredetileg inkább TV sorozatként képzelte el, de végül a projekt Robin Williams kezei közé kerülve teljesen új irányt vett, mivel a komédia királya a saját szájízére szabatta az egészet.

A legfontosabb különbség talán az, hogy Adrian Cronauer nem volt komédiás. Magyarán nem vicceskedett a rádióban, hanem simán csak egy jó, közkedvelt műsort vezetett. Elképzelve ezt a filmet Williams kirobbanó lendülete, rengeteg kulturális utalása és pergő nyelve nélkül, hát... Nem is tudom - bizonyosan az egész más hangvételt kapott volna, de látva a végeredményt azért örülök, hogy az öreg sztorija csak inspirációként szolgált ehhez a háborúellenes háborús filmhez.

Oh, egyébként - ha már ilyen alig-feltűnő-módon megemlítettem a háborúellenességet - azt sem árt tudni, hogy Cronauer egyáltalán nem volt háborúellenes fószer sohasem, ez megint egy kis hollywoodi adalék abból a korszakból, amikor nem is tudom... kezdett már begyűrűzni az iraki helyzet, és ezt megérezték az amcsi filmesek is? Vagy csak szimplán divat volt a pacifista hangvétel abban az időben? Mert most úgy veszem észre - pl.: Az Amerikai mesterlövész irdatlan sikere okán -, hogy kicst változott a közhangulat...

Új rádiós DJ érkezik Vietnamba, ahová jó szokásuk szerint az amerikaiak épp a demokráciát készülnek bevezetni. Adrian Cronauer egy végtelenül kedves fickó, akit hamar megkedvel a hallgatósága, de a köcsög főnökei, és az erős cenzúra miatt mégsem érzi magát jól ebben az új közegben. Közben szép lassan eszkalálódik a vietnámi helyzet, és a citromfejűek, Charlie-k, vietkongok, stb. elkezdenek galád módon terroristásat játszani a békés amerikaik által megszállt helyeken, fokozva ezzel a nemzetközi hangulatot és veszélybe sodorva főhősünk karrierjét és életét is.

Vegyesek az érzéseim. Most láttam először elejétől a végéig a filmet (a tv-ben párszor elkaptam már részleteket belőle, de semmi komoly), így viszonylag friss élményként, már Robin Williams halála után sikerült megtapasztalnom, miért is kapta meg anno az első Oscar-jelölését. Kis túlzással önmagát játszotta (hiszen direkt rá szabták a karaktert), ami rengeteg jó lehetőséget biztosított a stand up-komikus számára a kiteljesedésre, és ezt meg is hálálta. Más kérdés, hogy bár sok filmjét imádom, a rögtönzéseit én sosem tartottam annyira viccesnek, így ebben a filmben sem éreztem azt, hogy eldurran az agyam a végeláthatatlan poénözöntől.

Hogy Williams, vagy a szinkron hibája, hogy a játékidő kb. 20 percében azt kell néznem, ahogy egy ember nagyon gyorsan beszél, grimaszol, és próbál parodizálni, miközben a két antagonistát kivéve mindekiről bevágnak vagy 20x egy olyan képet, amin teli vigyorral a száján néz ki a fejéből, azt nem tudom. De attól, hogy mindenki azt mondja az egyik szereplőről, hogy vicces, még nem lesz az. Oké, a humor mindenkinek mást, és mást jelent, de azért bíztam benne, hogy engem is elkap néha az a röhögőgörcs, ami az összes szereplőt is megtalálta.

A panaszkodásom csak Williamsre, a vicces rádiós DJ-re vonatkozik. Williamset, a színészt csak dicsérni tudom. Ez volt az első, nagyobb szabású drámaibb jellegű szerepe, és szerintem nagyszerűen játszott. Volt ott világfájdalom, szimpla csalódottság, szerelem, barátság, halálfélelem és bohóckodás is - az érzelmek ilyen széles palettáján pedig csak a legnagyobbak tudnak ilyen jó arányérzékkel egyensúlyozni. Mellette Bruno Kirbyt kell még megemlíteni, aki félelmetesen jól játssza a köcsög gyökeret. Legszívesebben megfojtottam volna, és ez mindenképpen pozitívum...

A bürokrácia elleni harc nem sokszor volt ilyen élvezetesen bemutatva. A film nézése közben elsősorban Williams karizmájának hála végig jó érzés fogott el, és ez csak az emocionálisabb részeknél változott meg. Azt tudom csak, hogy mi hiányzik belőle (az igazán lehengerlő humor), azt viszont nem, hogy mitől működik mégis ennyire ez a film. Ha nem is korszakalkotó, de mindenképpen érdemes darab, ami egy újabb példa arra, hogy hogyan lehet - az átlagosnál lényegesen - szabadabban kezelve az alapanyagot is egy jó életrajzi filmet készíteni.