Korábban már esett szó egy méltán híres némafilmről itt, a blog hasábjain belül: ez volt a Patyomkin páncélos a Szovjetunióból, 1925-ből. Eisenstein filmje hivatkozási alappá vált, bár tény, hogy a mai szem számára már lényegesen nehezebben befogadható. Nos, ha hivatkozási alap nem is lett belőle, de pár évvel később elkészült az Arsenal című film is, egy ukrán író-rendező, Aleksandr Dovzhenko munkája, ami ismét egy forradalom eseményeit dolgozza fel.

A téma természetesen a csodálatos Ukrajna, a korszak pedig az I. világháború utáni időszak (tehát nagyon is recens téma volt a készülése idején), ahol is a frontról hazatérő katonákat nem fogadják túl jó körülmények. Miután a csupa bakát szállító vonat kisiklik, és a főhős, Timosh túléli a katasztrófát, hazaérkezik Kijevbe, ahol kezdetben nagyon örülnek a népek, de aztán egyre rosszabbra fordul a helyzet, kitör a forradalom (ismerős motívum lehet ez a már említett Patyomkin páncélosból is).

A film történetmesélése még az edzettebb nézőket is megizzaszthatja. Némafilmről lévén szó amúgy sincs sok dialógus a filmben, és meglepő módon nem minden szöveges jelenet után jelenik meg felirat, így néha csak a színészi játékból és a díszletekből lehet következtetni arra, hogy mi is történik éppen. Ezzel pedig a modern dolgokhoz hozzászokott szemnek igen csak meggyűlhet a baja - nagyon nehéz, pedig nagyon fontos lenne koncentrálni a részletekre.

Érdekesség, hogy a film szinte végig statikus beállításokból rakódik össze, a kamerát mindössze egy-két helyen mozgatják, akkor is általában úgy, hogy felrakják egy éppen mozgó járműre. Én svenkelést sem szúrtam ki sehol, amit lehetett, azt vágással intézték el. Ebben amúgy is nagyok voltak a szovjet mesterek, és Dovzhenko is rendkívül erős hatásokat képes kiváltani a megfelelő felvételek egymás után rakásával. Kicsit furcsa már ez a filmnyelv, de megvannak a maga szépségei.

Kegyetlen jelenet például a fronton lévő katonát érő nevetőgáz támadás is - oké, a színész lehet, hogy nem a legjobb módon közelített hozzá, de kétségkívül hatásos ötlet, és mély nyomot hagy az emberben. Ahogy a film első egyharmada is egészen erős képileg - bár hozzá kell azt is tenni, hogy kissé kaotikusnak is hatott (de erre mindjárt visszatérek). A vonatszerencsétlenség kivitelezése is meglepően jól sikerült, különösen jók a vágások (bár nyilván kiszúrható sok trükk, de figyelmeztetek mindenkit: 1929-et írunk).

Ami probléma, és ami ezt a kaotikusságot illeti: a film nézése megköveteli az elég komoly történelmi ismereteket, mert nem sokat szán arra, hogy a nézőjével ismertesse a bemutatott korszakot. Hogyan is szánna, hiszen még javában abban az időben készült. Viszont közel 100 év távlatából, és a szovjet országok forradalmainak történelmi ismereteinek hiányában nem igazán tudja az egyszeri néző összerakni a látottakat: ki a jó, ki a rossz, miért jó, aki jó, miért rossz, aki rossz?

Ez pedig könnyen a figyelem lankadásához vezethet, a 90 perces játékidőről (ami egy némafilmnél eléggé sok) ne is beszéljünk. Így kb. a film a felénél elveszítjük az érdeklődést: itt már inkább a konkrét események bemutatására fókuszálnak, és elmaradoznak a nyitányban oly nagyszerűen használt vágások, képi megoldások. Egyedül talán a kommunista főhős film végi szembetalálkozása a kapitalista fegyveresekkel az, ami még sokáig megmaradhat bennünk.

Mindent egybevetve a maga korában bizonyos, hogy kiváló alkotás volt, de sajnos nem öregedett túl jól. Nem lett belőle megkerülhetetlen darab, és a mai kor emberétől komoly koncentrációt és kitartást kíván. Semmiképpen sem ajánlanám olyanoknak, akik még csak most ismerkednek a némafilmekkel, mert könnyen megfeküdheti a gyomrát. Viszont az ínyencebb falatok kedvelői mindenképpen adjanak neki egy esélyt.