A Berlinálén mutatták be, és fontos díjakat zsebelt be: a legjobb férfi és női főszereplőnek járó Ezüst Medvét, amivel rögtön komoly Oscar-játékossá lépett elő. Legalábbis a sajtó az idén (mint szinte minden évben) egyébként meglehetősen kompetitív legjobb férfi és legjobb női főszereplő kategória ötje közé várja mind Tom Courtenayt, mind Charlotte Ramplingot. Van egy sanda gyanúm, hogy ebből nem lesz semmi, és nem amiatt, mert nekem személy szerint nem tetszett a film.

Nem, mert magukat az alakításokat én is csak dicsérni tudom, mint a 45 év legerősebbjét. Kétség sem férhet hozzá, hogy ez tipikusan "színész-film", azaz rajtuk áll, vagy bukik a sikere, semmi máson. Azok az apró rezdülések nagyon fontosak, és nagyon figyelni kell rájuk, hogy elkapjuk őket, mert csak úgy érthetjük meg igazán a szereplőket belülről mozgató motivációkat. Ilyen szempontból nagyon hasonlít Haneke Szerelem című filmjéhez - és be kell vallanom, anno én azt sem szerettem túlságosan.

Idős házaspár a 45. házassági évfordulójuk megünneplésére készül - mivel a szép kerek 40. a férfi betegsége miatt elmaradt anno. Ám a postás egy levelet hoz Svájcból, melyben az áll, hogy megtalálták egy gleccserbe fagyva a férj egykori szerelmének a testét teljesen épen, és mivel egy nem hivatalos házasság is volt kettejük között, ő volt a legközelebbi hozzátartozója, akit értesíteni tudtak. Az öreg papa a levél hatására elindul a nosztalgiavonaton, míg felesége szép lassan halálosan féltékeny lesz arra a nőre, akit sosem ismert, és már kb. 50 éve halott...

Mivel a sztori eredetileg egy alig 15 oldalas novellából íródott, és puffadt fel nagyjátékfilmmé, ne várjatok szövevényes történetvezetést - a komótos tempó és a viszonylagos eseménytelenség remek indikátora annak, hogy az alapmatéria a kelleténél vékonykább volt (ez most egy hatalmas "sajnos" a részemről). És igen, ez a lassú tempó egy kicsit meg is fojtja a filmet, hiszen nehéz odafigyelni azokra az apró dolgokra, amikre épít, mert egyszerűen nem köti le a néző figyelmét.

A témaválasztás nagyon jó. Mindenkinek vannak a múltjában kisebb-nagyobb titkai, amikről azért erősen elgondolkozna, hogy megossza-e akárkivel, legyen az a valaki akár már 45 év óta a házastársa. És nem azért, mert olyan húdenagy titkokról lenne szó, hanem azért, mert egyszerűen nem tartjuk olyan fontosnak, vagy sosem került elő így témaként egy-egy beszélgetés során. A nagy kérdés - amit a film is feltesz -, hogy hogyan reagálna a másik, ha egy ilyen, nagyobb titok egyszer csak a felszínre kerülne?

A film író-rendezője Andrew Haigh, aki a 2000-es években tanulta ki a filmkészítés csínyját-bínyját (többek közt még a Gladiátoron is dolgozott), hogy aztán ebben az évtizedben (pontosabban már 2009-ben) megkezdhesse nagyjátékfilmes rendezői karrierjét. Mivel ő maga a való életben meleg, ezért inkább eddig ezt a témát boncolgatta a filmjeiben (és az általa dédelgetett Keresem... című sorozatban) - most először nyúlt olyan alapanyaghoz, amiben a másságot még csak meg sem említik a film során.

De bármennyire is életszagú a film, bármennyire is kidolgozottak a karakterek, még mindig bosszant az, hogy többet ígért, mint amit adott. A már régóta halott, egykori kedves megtalálásáról szóló levélnek sikerült ugyan elindítania a lavinát, de én sokkal nagyobb szabásúra számítottam. Igen, sok minden játszódott a felszín alatt, ezt én értem, de a lezárást - ha már maradunk a szó szerint értelmezett lavina metaforájánál - úgy oldották meg, mintha a hegymászók felé közeledő hó és jégáradatról szóló filmet 20-30 méterrel az előtt hagyták volna abba, hogy az ténylegesen pusztítást végezzen.

Az viszont kifejezetten pompás ötlet volt, hogy a novella férfi szemszöge helyett itt a nőé került előtérbe. Így filmként sokkal jobban működik, mint fordított esetben működhetne, hiszen a néző a főhősnővel egy ütemben fedezi fel magának azt a sosem mesélt sztorit, ami sokkal nagyobb helyet foglalt el a férje életében, mint az korábban gondolta volna. Nem szeretném ellőni, hogy pontosan mikről van szó, mert az ezekkel való szembesülés nagy koppjától nem szeretnék megfosztani senkit, aki a nem éppen pozitív írásom ellenére megnézné ezt a filmet.