Ha az ember egy kicsit jobban beleássa magát, rájön, hogy a II. világháború alatt nemhogy nem állt le a filmgyártás, hanem (a háborús filmek esetében főként propaganda célzattal), egy rakás egy kaptafára készült szutykot legyártottak, amelyekben a hős amcsi/angol/zimbabwei katonák megszenvedik ugyan a háborút, de végrehajtják a küldetésüket, és így hőssé válnak. Közben persze mindenki csuda rátermett, jófej, egyszerű ember, aki csak arra vár, hogy vége legyen a háborúnak - ugyanakkor (és ez nagyon fontos) nem ölbetett kézzel teszi ezt, hanem megdolgozik érte.

A legcsábítóbb katonai karrier természetesen a légierőnél volt (a második legcsábítóbb pedig a tengerészet, az ő seggüket csókolandó is rengeteg film készült). Azt pedig, hogy tényleg tonnaszámra gyártották akkoriban az ilyen filmeket, mi sem bizonyítja jobban, mint az 1942-es Doolittle-féle Tokió-bombázást 1944-ig nem kevesebb, mint 4(!) alkalommal dolgozták fel mozgóképen. Na, és ezek közül az a hír járja, hogy a 30 másodperc Tokió fölött messze a leghitelesebb.

Ennek pedig az az egyszerű oka van, hogy az egyik ilyen bombázó gép pilótája fogta magát, és megírta a sztorit regényben, amit aztán megvásárolt az MGM, és már forogtak is a kamerák ugyebár. A kissé regényszerű (de legalábbis életszagú) szerkesztést érezni a filmen, mint ahogyan azt is, hogy hiába ez a leghitelesebbnek mondott darab a 4 közül, még ez is hemzseg az olyan, szándékosan naiv baromságoktól, amik miatt egy percig sem tudjuk komolyan venni. Pedig jobban tennénk.

A film tehát Ted Lawson szemszögéből mutatja be az eseményeket. A légierő "such a goodlooking fellow" pilótája önként jelentkezik egy szupertitkos küldetésre, még pont azelőtt, hogy megtudná: felesége gyermeket vár. De természetesen Tedet nem olyan fából faragták, hogy emiatt visszatáncoljon, úgyhogy belevág a teljes titokban zajló kiképzésbe, melynek során bömszli nagy bombázóikkal is megtanulnak egy anyahajó rövid kifutójáról felszállni, hogy aztán meglepjék néhány bombajó csomaggal a japán főváros lakóit. És sajnos az, hogy a bombák jó helyre esnek, még csak fél siker...

A kelleténél talán egy kicsit jobban haragszom a filmre, lévén valami hasonlóan izgalmas sztorit vártam, mint a Gátrobbantók, vagy a Szárnyaló bátorság esetében. Ehelyett a már szerintem akkor is unalomig ismert szerelmes sztorit kaptam az odaadó, férjéért már-már betegesen rajongó feleséggel (overly attached wife riadó!), a nagy kötelességtudattal, és persze azokkal a csudaszimpatikus, és csudarátermett karakterekkel, akik ha tényleg léteztek volna, a világ talán mára már egy sokkal szebb hely lenne.

A játékidő baromira hosszú ehhez a sztorihoz. A felvezetés, mint a rétestészta, teljesen el van nyújtva egy rakás, a végére teljesen elfeledett mellékkarakter kedvéért, ahelyett, hogy tényleg arra koncentrálnának, amiről a cím is szól: a bevetésre. Persze, értem én, hogy ez a "30 másodperc" valóban nem túl csábító egy normál hosszúságú film számára, de az, hogy az első kb. 1,5 órában egyetlen épeszű konfliktust nem tudnak felmutatni (természetesen az amúgy is adott háborús helyzeten felül), az azért bosszantó.

A negédesség csak az utolsó fél órában válik egy kicsit mérsékeltté, mert ugyebár már utaltam rá, hogy a bevetés után sem volt minden leányálom, és hát a kínai landolás eléggé problémásan sikeredett. Itt legalább már van némi igazi dráma, meg van egy kevés az ellenségből is, igaz, csak arctalanul, a főhőseink lábnyomaiban loholva. De legalább van miért izgulni (bár ha tudjuk, hogy a főszereplő karakter írta magát a könyvet, annyira talán mégsem fogunk aggódni). A lezárás persze ismét csak nyakon van öntve magas cukorkoncentrációjú sziruppal. Meh.

Van Johnsont mindig jó látni persze, de az igazság az, hogy van, amikor jól működik a könnyed hangvétel, ami a zenés-táncos produkciók világából érkező színésznek jól állt (lásd: Csatatér), és van, amikor nem. A feleségét alakító Phyllis Thaxter nagyon aranyos, de fullba nyomja a szerető katonafeleséget, és ez végeredményben sokat ront az összképen. Spencer Tracy igazából csak benézett, Robert Mitchum pedig még annyira a karrierje elején járt, hogy csak egy hálátlan mellékszerep jutott neki a film unalmasabb felében. Volt itt potenciál, csak túl sokat áldoztak a háborús propaganda oltárán.