Szánom-bánom, hogy csak most kerítettem rá sort, és annak idején a börtönös listámról kimaradt, pedig egész biztosan előkelő helyen végezte volna. Kifejezetten bosszús vagyok, hogy annak idején lusta voltam és nem álltam neki még egy több, mint két órás filmnek, mondván úgyis meg fogom bánni. Hát, biztos, hogy nem így lett volna. Hiába no, voltak idők, amikor még tudtuk igazán jó filmeket csinálni, nem csak utánérzéseket, és amikor még minket másoltak a tengerentúlon, és nem fordítva.
Mert a Két félidő a pokolban történetét sokszor láthattuk már. A legegyértelműbb a konkrét remake John Huston rendezésében, és Sylvester Stallone, valamint Michael Caine főszereplésével (Menekülés a győzelembe), de az alapmotívumok (a háborús milliőből kiemelve természetesen) visszaköszönnek a Hajrá, fegyencváros, és annak elismert remake-jei, a Gépállat SC és a Csontdaráló megtekintésekor is. Hiszen a lényeg most is azon van, hogy akkor tudunk a legjobban kicseszni a fogvatartóinkkal, ha saját terepen, saját játékukban győzzük le őket. Kerül, amibe kerül.
A Két félidő a pokolban 1944-ben játszódik egy ukrajnai munkatáborban, ahol magyarokat tartanak fogva magyar őrizet mellett. Hitler születésnapja alkalmából a németek egy mérkőzést szeretnének játszani a foglyokból összeverbuvált csapattal, élükön Ónódival, az egykoron sokra hivatott focistával. Ő pedig össze is szedi a csapatot, noha az agyondolgoztatott, csont és bőr emberekből már ez sem egyszerű feladat. No nem mintha nem akarna mindenki a csapat tagja lenni, és annak minden előnyét kiélvezni... Csak éppen Ónodi tényleg komolyan gondolja ezt a meccset...
Kiválóan kezd a film. Imádtam a vágatlan részeket a hosszú ideig pásztázó kamerával, és a szépen megteremtett hangulattal. Van egy-két nagyon ötletes kameraelhelyezés, de általánosságban is elmondható, hogy nagyon igényesen van fényképezve, csak egyszer szúrtam ki oda nem illő árnyékokat. De hát a magyar operatőrökre sosem lehetett panasza senkinek. Az kicsit meglepett, hogy még '63-ban is fekete-fehérben forgatták, de nyilván ez olcsóbb technológia volt még akkoriban, és egyébként is jól áll a filmnek.
A sztori is jól van felépítve. Ezen csodálkoztam a leginkább, mert őszinte leszek: magyar filmeknél ritkán találkoztam még ilyen gondosan megszerkesztett forgatókönyvvel. Mindennek megvan a maga helye, a szereplők élettel teliek, a jelenetekbe pedig remekül belefoglaltak rengeteg olyan apró momentumot, ami a munkatáborok működésével kapcsolatos. Egy kicsit talán túlságosan is szemetek voltak az őrök, de ennyi azt hiszem, még belefér - karikaturisztikusnak semmiképpen sem érződnek a figurák.
Ehhez persze kellett egy olyan all-star színészgárda is, amivel itt megspékelték a dolgokat. Sinkovits baromira jó, csak néha érződik némi színházos túljátszás rajta. Márkusról hasonlókat tudok elmondani, annyi különbséggel, hogy nála nem csak "néha", de mivel lényegében (a film többi szereplőjéhez képest) egy comic relief karaktert formált meg, még ez is megbocsátható. Az őröket játszó színészek meg láthatóan élvezték a szemétkedést, és ez a játékukon is meglátszik - igazán karakteres köcsög valamennyi, persze csak a szerepeikben.
Az egyedüli komolyabb problémám a meccs bemutatása. Igazából ezt a hibát az összes, fentebb említett film is elköveti, azaz hogy a szereplők az elején annyira bénáznak, hogy csodáljuk, nem vezetnek 5 perc után 10:0-ra a németek. A megtáltosodás pedig magával vonzza az ellenfél hirtelen memóriavesztését is, ők ugyanis ezzel párhuzamosan teljesen elfelejtenek játszani. Dramaturgiailag persze az eredmények ilyetén változása izgalmas, csak eddig ezzel egyik rendező sem tudott igazán mit kezdeni.
A lezárás remekül rímel a magyarok közismerten nagy pesszimizmusával, de nem baj, néha kell ilyen is, nem csak a happy end. A magam részéről úgy gondolom, hogy a Két félidő a pokolban egyike annak a néhány magyar filmnek, amit nyugodtan mutogathatunk ország-világ előtt, hogy lám, mi ilyet is tud(t)unk, tessék megcsodálni. Egy nagyon jó filmélmény, és ismét csak visszautalva a hivatalos / nem hivatalos remake-jeire, messze a legjobb valamennyi közül. És nem azért, mert magyarok készítették. Sem azért, mert kedves emlékeim fűződnének régebbről hozzá, hiszen mint ahogyan azt a bevezetőben is említettem, most láttam életemben először. De az biztos, hogy nem utoljára.
