Jancsó Miki bácsi 2014-ben ugyan itt hagyott minket, de emléke tovább él, és remélhetőleg nem csak a Kapa-Pepe filmeknek köszönhetően. Talán az egyik legismertebb munkája a Szegénylegények mellett, melyet most volt szerencsém végre nekem is megtekinteni, a Csillagosok katonák. És most a "volt szerencsém"-et duplán alá szeretném húzni, mert tényleg nem mindennapi élmény ez a film - az meg már tényleg csak hab a tortán, hogy magyarok készítették.
Erre egyébként olyan sok jel nem utal, mert a filmben hallható beszélgetések zöme bizony oroszul van, és maga a helyszín is tőlünk keletre található, valahol a Volgához közel. Sőt, a korszak sem magyar-centrikus: a bemutatott időszak ugyanis az orosz forradalom idejére esik, ahol a vörösek és a fehérek estek egymásnak, és amiből ugyebár előbbiek kerültek ki győztesen. A nagy kérdés most már csak annyi, hogy mégis mi a fenét keresnek errefelé magyarok?
A választ pedig nem a filmből tudjuk meg. Sőt, igazából a film szempontjából mindegy is - talán csak annyi, hogy így azért a hazai közönség kicsit jobban átélte a karakterek sorsát. Meg persze az sem utolsó szempont, hogy egyáltalán bemutassák: bizony nem csak oroszok harcoltak az oroszok ellen a forradalomban, hanem érkezett máshonnan is segítség a bajban. És hál'istennek teszik mindezt úgy, hogy meg sem próbálnak politizálni. Csak bemutatják azt a káoszt, ami minden háború velejárója.
A sztori középpontjában... izé... rosszul kezdtem. Ennek a sztorinak ugyanis nincs középpontja. Pontosan az adja a film sava-borsát, hogy nem fókuszál egy emberre - nincs igazi főszereplő. A legjobban talán úgy lehetne leírni, mintha Jancsóék egy láthatatlan forgatócsoport lennének, akik begyalogoltak az események sűrűjébe, és jó híradós módjára veszik fel azokat, akik épp az útjukba kerülnek. A kamera tehát rátapad egy emberre, követi egy darabig, majd ha már nem találtatik elég érdekesnek (vagy meghal), átváltunk valaki másra, akivel az előbbi "főszereplő" valamilyen úton-módon kapcsolatba került.
Ez a kaotikus "balett" pedig remekül működik, és remekül összhangban van a térség folyamatosan változó erőviszonyaival: egyszer egy fehér csapat kerül olyan pozícióba, hogy dirigálhat, és végezheti ki az embereket, a következő pillanatban meg már megjelenik egy osztagnyi vörös, akik szépen rendet raknak a szemétkedők között. Majd megint fordul a kocka... Jancsó nem kímél szinte senkit sem: egymás után hullanak el a fontosnak hitt szereplők, méghozzá nem a legszebb halálnemben...
És bár konkrét sztori tényleg nincs, kisebb történeteket azért sikeresen elkap a kamera. Van például egy szerelmi szál az egyik nővér, és egy magyar srác között, de talán nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, hogy ez sem végződik happy enddel. Az olyan jelenetek pedig, mint a foglyul ejtett vörös katonák "elengedése", ami végül is a levadászásokba torkollik, így pusztán, mindenféle "hollywoodi trükk" nélkül bemutatva is nagyon erősen beleégnek a néző retinájába.
Az operatőri munka pedig felteszi a pontot az i-re. Már a nyitójelenet is fantasztikusan összetett egysnittes remek, de szerencsére koránt sem az egyetlen ilyen megoldás. A hosszan kitartott jelenetek ugyanakkor egy percig sem válnak unalmassá, mindig történik az objektív előtt valami, ami miatt érdemes volt éppen odafordítani a kamerát. A zseniális kamerakezeléstől pedig az egész film kap egy olyan dinamikát, amire még évek múltán is emlékezni fogunk. Arról pedig ne is beszéljünk, hogy technikailag hogyan tudták ezt kivitelezni (és itt most nem csak magára a kamera mozgatására gondolok, hanem minden egyébre, mint például a hang felvételére is).
Ez egy olyan film, ami nem csak láttatni akarja a háború borzalmait halott csecsemőkkel, és síró asszonyokkal, hanem ténylegesen meg is mutatja azokat, szemérmetlen, de mégsem tolakodóan undorító képsorokat használva. Jancsó fegyvere a káosz, a forradalmat övező anarchia, a történések teljesen, és félelmetesen ad-hoc jellege. És ez most hatásosabb, mint sok filmnél a haslövést kapó katona utolsó siralmai, ahogy próbálja visszatuszkolni a beleit magába, miközben nagyon fázik...
