A világon annyi film készült, hogy egy emberélet is kevés lenne ahhoz, hogy akár csak a leghíresebbeket is egytől egyig megnézzük. Persze igyekszik az egyszeri blogger, de a "jó pap holtig tanul" mondás rá duplán is érvényes. Én például most jutottam el odáig, hogy végre megnézzek egy Tarkovszkij-filmet. Nem mintha eddig nem érdekelt volna az orosz kultrendező munkássága, de valamiért eddig nem sikerült sort kerítenem rá.

És ahogy utána olvastam, a legjobb filmmel kezdtem: az Iván gyermekkorát ugyanis a hardcore Tarkovszkij-rajongók nem is tekintik a mester igazi filmjének, mert - kapaszkodjatok meg - túlságosan is hagyományos, könnyen érthető. Na, hát jah. Szóval az Iván gyermekkora a "Tarkovszkij light", amiben már sok beállításban megcsillogtatja a rendező a zsenijét, de mindezt közérthető, könnyen befogadható stílusban teszi. Ami esetemben nem is volt baj, mert nem voltam köldöknézős hangulatomban.

Iván szüleit megölték a háborúban, a fiú pedig ahelyett, hogy az árvaházban héderelt volna a háború végéig, beállt az orosz hadseregbe. Sort of. 12 évesen persze ezt nem engednék meg neki, de ennek ellenére sikeresen lepacsizott pár tiszttel, és termetéből és mozgékonyságából adódóan remekül bevált, mint hírszerző-kém. Iván érthető okból gyűlöli a németeket, ezért hiába szeretnék már felettesei "leszerelni", hajthatatlan: ő bizony minden lehetőséget megragad, hogy borsot törjön az orruk alá.

A sztori már önmagában is nagyon erős alappal bír: a "gyermekek a háborúban" téma azért jó, mert rávilágít ennek az egész hadakozósdinak az értelmetlenségére. Persze legtöbbször a minden gonoszságot elszenvedő, kiszolgáltatott emberekként vannak ábrázolva, és csak néha mutatják be a másik oldalt is, azaz hogy mivé válhat egy, még könnyen befolyásolható ember a háború hatására. Talán a legtöbb példa erre az afrikai gyerekkatonákat bemutató filmekből van (pl.: Beast of no Nation), de megemlíthető a németektől A híd is...

Az Iván gyermekkora persze abból a szempontból más, hogy ő nem ragad fegyvert, "csak" az életét kockáztatja, ha egy fontos információt kell megszerezni. Az Ivánt játszó gyerekszínész pedig mindezt olyan természetességgel adja át, hogy le a kalappal előtte. A szemeiben nem látni mást, csak gyűlöletet és a nagy ürességet. Neki már minden mindegy, de ha egyszer így alakult, megpróbálja kihozni a helyzetéből a legjobbat, ami jelen esetben a németekkel való kib*szást jelenti.

Tarkovszkij nem nagyon foglalkozik azzal, hogy a sztori alapját megértesse velünk. Amikor Iván kerülőúton érkezik vissza a bázisra egy olyan álláshoz, ahol nem ismerik őt, akkor még a néző sincs képben, hogy pontosan hová fog majd kifutni ez az egész: miket hadovál ez a gyerek itt? És ahogy egyre jobban megismerjük a részleteket, úgy válnak egyértelművé az összefüggések. Nagyon hatásos megoldás, mert mindvégig képes volt fenntartatni az érdeklődésemet.

Az orosz fronton uralkodó viszonyokat is sikerült felesleges moralizálás, és meghökkentőnek szánt képsorok nélkül is úgy bemutatni, hogy arra még sokáig emlékezzünk. Lefordítva: arra használta a hátteret, amire való. Háttérként. Furcsa módon a háborús filmekben gyakran elő szokott fordulni, hogy a sztori csak valami alibi pont az ilyen jellegű képsorok megvillantására, de itt szerencsére nem ez a helyzet. Annyiból is össze tudjuk rakni a pontos képet, amennyit a szereplők háta mögött láthatunk.

Pozitívumai ellenére sem fogok nagy szavakkal dobálózni, mert minden erényét figyelembe véve sem tartom megkerülhetetlen alkotásnak. Egy nagyon erős háborús dráma jó témaválasztással, kitűnő beállításokkal és operatőri munkával, valamint erős színészi játékkal. Néha kicsit leül, de ennek ellenére is úgy gondolom, hogy remek néznivaló. Nem mellesleg olyan témában, amiről relatíve kevés film készül. Szóval igen, kezdetnek semmiképp sem rossz...