Az idei év nagy áttörést hozott az A24 névre keresztelt, 2012-ben alapított forgalmazó cégnek, hiszen pár évnyi érthetetlen mellőzés után (Az élet habzsolva jó, Locke, Egy durva év) végre több gondozottjuk is Oscar-közelbe került (Amy, Ex Machina és A szoba). Sőt, utóbbi a legjobb női főszereplők között egyenesen kategóriaesélyesként száll harcba! És bár a dolog pénzügyi részén még dolgozniuk kell (a minimálköltségvetések ellenére is elég sok a bukásuk), ha ezt a színvonalat tartják a minőséget illetően, sok embernek szereznek majd vele örömet.
Mondom ezt úgy, hogy azon kisebbségbe tartozom, akiket különösebben nem nyűgözött le A szoba (tudom, tudom, szégyellem is magam miatta, de most minek hazudjak?). Jó filmnek tartom, de nekem hiányzott valami a végéről. Hívhatjuk katarzisnak, de hívhatjuk egyszerűen csak egy ütős befejezésnek, a lényeg az, hogy mást kaptam, mint amire vágytam (ami önmagában még nem baj, sőt), viszont ez a "más" sajnos az elvárásaim aljával találkozott csak.
A szoba főhősnője Joy (2015-ben ez népszerű név volt a főhősnőknek, lsd.: Agymanók, Joy), akit néhány éve elraboltak, majd bezártak egy kis fészerbe, ahol aztán elrablója időről időre meglátogatta, és megerőszakolta. Joy 5 évvel ezelőtt szült egy kisfiút, Jacket, aki eddigi életét ezen a pár négyzetméteren élte le. Az általa ismert világ nem terjed tovább a szoba falain, a TV-ből szedett információkat pedig teljesen máshogy dekódolja, mint egy normális ember. Anyja megelégelvén ezt a tarthatatlan helyzetet, Jack 5 éves születésnapja után egy új menekülési tervet eszel ki...
Egy nagyon átgondolt történettel van dolgunk - nem lehet véletlen a bestseller státusz sem az irodalmi alapnál. Az ötlet annyit csavart a klasszikus fogvatartós történetszálon, hogy behozott egy olyan szereplőt, akinek eddig esélye sem volt megtapasztalni a kinti világot, és mellé teljesen logikus következményként még az is kiderül, hogy édesanyja sem nagyon avatta be a dolgokba, hogy könnyebb legyen elfogadnia a tényt, hogy egy ilyen kicsi hely csupán a "világ". Kegyes hazugságok, vagy mi a szöszök.
A film első 45 perce tökéletes minden szempontból. Tele van ügyesen elhintett utalásokkal, hányni tudnánk akkor, amikor a fogvatartó Old Nick megjelenik, és nagyon könnyen átérezni Joy őrlődését - sőt, még azt is megértjük, amikor ingerültségében ráförmed fiára. A vicc az, hogy az ezt követő részek is nagyszerűek: új gondolatkísérlet kezdődik a szabadulás után - mert nem árulok el nagy fordulatot, hiszen ezt a filmet nem erre a momentumra hegyezték ki, ezt már az előzetesek és a szinopszis is világossá tették.
Szóval új gondolatkísérlet: mi történik akkor, amikor az eddig csak a világot egy pár négyzetméteres helynek ismerő gyermek végre szembesül a valósággal? Izgalmas kérdés, és a film mindent megtesz azért, hogy ezt a folyamatot a lehető legaprólékosabban és legérdekesebben bemutassa. Ezzel párhuzamosan pedig (tehát ahogy a gyerek egyre jobban kinyílik) a hirtelen szabaddá vált anya is kénytelen szembenézni a felnőttek felelősségeivel, és a felelősségre vonással. Önző volt-e, hogy magánál tartotta gyermekét?
Ezeket a kérdéseket két nagyszerű színész segítségével próbálják megválaszolni. Egyrészt a kisfiút alakító Jacob Tremblay úgy hozza a néha durván behisztiző Jacket, hogy közben nem szeretnéd megfojtani - már csak ezért is járt volna az az Oscar-jelölés... Másrészt pedig Brie Larson is mindent megtesz azért, hogy átérezzük azt, amin a karaktere végigment. Más kérdés persze, hogy a néző épp milyen hangulatban van, és át akarja-e egyáltalán érezni a dolgot :) De megérdemelten kapja meg idén az Oscart legjobb női főszereplőként, mert tényleg fantasztikus.
De még az ilyen parádésan játszó színészgárda sem tudta ezt a filmet maradéktalanul megszerettetni velem. A második felében keletkező furcsa űrt még ők sem tudták kipótolni. Kicsit olyan ez, mint amikor egy kezdő rendező megcsinálja az első filmjét kevés pénzből, tele kreativitással. Majd mikor másodjára mindent megkap (a hasonlat ezen fele A szoba második felére vonatkozik), akkor egyszerűen nem tud mit kezdeni vele. Mint ahogy én sem tudok hová leülni az üres buszon, mert annyi lehetőség van...
