Nem is olyan régen jelentettem meg egy cikket egy csokor olyan moziról, amikről nem feltétlenül gondolná az ember, hogy képregény (vagy képregényalbum) alapján készült. A listára akkor még érthető okokból nem került fel mai filmünk, pediglen ott a helye: a 2 kaliber a Boom! Studios képregényalbumai alapján készült meglepően jól sikerült buddy cop movie. Azért meglepő ez a siker, mert szinte észrevétlenül jelent meg az USÁban is és nálunk is...
Persze már régóta tudjuk, hogy a film minőségére nincs sok hatással a köré felvont marketing kampány, de azért furcsán hat, hogy a Sonynál nem csaptak nagyobb felhajtást a film körül. Még én se néztem volna meg (egyébként ebben a teljesen sablonos előzetese is szerepet játszott), ha nem nyerek rá egy páros belépőt kedd estére. De szerencsémre nyertem, így még a hivatalos magyar premier előtt, az asszonnyal az oldalamon bizonyosodhattam meg róla, hogy Baltazar Kormákur legújabb rendezése az utóbbi évek egyik legjobb akcióvígjátéka.
Adott egy beépült drogelhárításban dolgozó ügynök, Bobby (Denzel Washington) és adott egy beépült haditengerész, Stig (Mark Wahlberg), akik mit sem tudva a másik ténykedéséről próbálják lebuktatni az egyik legnagyobb mexikói drogkartell fejét és mintegy bónuszként egymást is... Mivel szorít az idő, Bobby ultimátumot kap a főnökétől, így ő a mit sem sejtő társával azt tervezi, hogy lenyúlja a kartell Államokban tárolt mocskos pénzét egy bankból, így jutva el indirekt módon annak fejéhez. De mint kiderül, a szajré pöttyet több, mint amire számítottak, ráadásul nem a drogbáróké, hanem a CIA-é...
A buddy cop filmek egyik legfontosabb kritériuma, hogy a főszereplő páros közt működjön a kémia. Ha ez nincs meg, lehet akármilyen jó sztorid, lehetnek akármennyire zseniálisak a dialógusaid, a végeredmény nem lesz az igazi. A 2 kaliber ezt ugyan sikerrel abszolválja, sőt, még a párbeszédek is kellően viccesek, ellenben sztori az nincs, csak ötlet van, amitől egy icipici hiányérzete támad az embernek. De hát ez az a film, amire szórakozni - vagy inkább röhögni - ül be az ember, szóval olyan nagyon nem is hiányzik...
Ha a teljes forgatókönyvet nézzük, kissé áltudományosan úgy fejezhetném ki legjobban a problémámat vele, hogy magas a humorentrópiája, azaz egyenetlenül vannak benne elosztva a vicces jelenetek. Van, amikor egymást követik, viszont van, hogy hosszú percekig semmi. Ezt általában észre sem veszi az ember, itt viszont sajnos feltűnt... A pálmát egyértelműen azok a szcénák viszik, amiben Denzel Washington és Mark Wahlberg osztja egymásnak az észt és a jó dumákat.
Kár, hogy viszonylag gyakran csinálják velük azt, hogy külön utakra terelik őket: Bobby az X, Stig az Y probléma megoldására indul, így szimultán, egymástól elszeparáltan kénytelenek helyt állni, ezek a jelenetek viszont a nyomukba sem érnek a közös mókázásoknak. A többszörös átverősdiben pedig semmi rendkívüli nincs, igazában csak azt kell felfognunk, hogy ebben a filmben mindenki sáros egy picit - még a főszereplőink is. Igaz ők csak annyira, hogy azért ne kelljen antihősökként emlegetni őket.
Szokatlan módon (számomra legalábbis mindenképp) a nyitójelenet nem a film végéből, vagy a közepéből (ami egyébként csak kivételes esetekben jó megoldás) van kiollózva, hanem már rögtön az elejéből (azaz kb. 10 percnyi felvezetőt követően a nyitóképsorok eseményei következnek időrendben). Érdekes megoldás, de működik, igaz azért a rendezés inkább tekinthető tisztességes iparos munkának - kicsit olyan Tony Scottos a film hangulata.
Washington jó, bár leállhatna a folyamatos nyelvmozgatásával, tudtommal nincs kivehető protkója, mégis folyton játszik valamivel a szájában, ez már anno a Kényszerleszállásban is kissé fura volt, de ehhez a karakterhez végképp nem illik (a kamu aranyfogaknak ehhez semmi köze). Ellenben a showt Mark Wahlberg lopja el, aki egyszerre tökös és vicces, egyszerre tűnik segghülye machonak és vérprofi tengerész gyalogosnak. Persze övé a harsányabb figura, mint a Halálos fegyverben Mel Gibson Riggs-je, szóval neki volt a könnyebb dolga karakterének megszerettetésével.
Eredetileg Vince Vaughnt és Owen Wilsont szemelték ki a főszerepekre, ami utólag nézve egy totális melléfogásnak tűnhetett volna, igaz így a szereposztás a kelleténél tényleg jobban hasonlít a már említett Richard Donner klasszikusra. Baltazar Kormákur sokat fejlődött a Csempészek óta, hiszen ott még gyakran előfordult, hogy nem bírta fenntartani az érdeklődésemet a téma iránt, itt viszont ügyesen adagolja az egyébként nem túl bonyolult szálakat felépítő információkat.
A rosszfiúk oldalán van egy halovány James Marsden, egy túl tökös Bill Paxton és egy egész hihető Edward James Olmos alakítás is, de ebből a filmből nem rájuk fogunk emlékezni, arra mérget vehettek. Sőt, még csak nem is Paula Patton didkóvillantására. Ez a dupla-duplavé páros, azaz Washington és Wahlberg showja, akik lubickolva a szerepükben, egymás egojára licitálva szórakoztatják a mozinézőket. Így aztán könnyen el is feledjük a film apróbb hibáit.
