John Wayne szerint ezzel a filmmel pusztították el a vadnyugat mítoszát. 1969-et írunk, amikor Sam Peckinpah rendező leforgatja minden idők egyik legbrutálisabb westernjét, A vad bandát. A forgatás elhúzódott, a büdzsét majdnem a duplájára kellett emelni, nem volt elég kosztüm a statisztáknak és a tetejébe még az eredeti változatnak a legdurvább, "X" besorolást akarták adni Amerikában, amit ugyan később, némi vágás után módosítottak "R"-re. A rendezői változat később azért még megkapta a jól megérdemelt NC-17-esét...
Ez is olyan film, amit újranézve jobban tudok értékelni, mint amikor először láttam. Most már tudtam, hogy mire számítsak, most már tudtam, hogy mire kell figyelni, így könnyebben átadhattam magamat az élménynek, a hangulatnak. Az pedig ennek a westernek a legnagyobb erőssége. Szerintem kiválóan adja át az elmúlás érzetét, a folyamatosan változó világgal lépést tartani nem bíró, idősödő emberek utolsó, kétségbeesett rugdalózását. Igen, ez is egy amolyan "utolsó melós" sztori, de a jobbik fajtából.
A Vad Banda (egy kitalált, nem a Butch Cassidy-féle), Pike Bishoppal az élen egy félresikerült rablás után visszahúzódik az Államokból Mexikóba, nyomukban a fejvadászokkal, akiknek vezetőjük az egykori bandatag, Deke Thornton. Bishopéknak pénzre van szüksége, ezért egy utolsó akció után kajtatva rátalálnak az észak-mexikói tábornokra, Mapachére, aki felbérli őket jó fizetség fejében, hogy raboljanak ki egy vonatot, amivel az amerikai hadseregnek szállítanak puskákat és lőszert...
A helyzet persze elmérgesedik és talán az még nem tekinthető túl nagy spoilernek - hiszen szinte mindenki ezt emlegeti a film kapcsán -, ha elmondom, hogy a végén egy brutális lövöldözős jelenetben csúcsosodnak ki az események. Természetesen előkerül itt is, mint megannyi - főleg spagettiwestern esetében - a jó öreg forgótáras gépfegyver, amivel jó western-szokáshoz híven kiirtják a statiszták nagy részét, miközben a főhősök átszellemült arccal szorítják a ravaszt és forgatják a szélrózsa minden irányába a puska csövét.
Mivel a film egyik fő témája a vadnyugat alkonya, természetesen az események is a századforduló környékén (az 1900-as évek elején) játszódnak, kiöregedett banditákkal, akik egyszerűen már nem képesek lépést tartani a korral, bár ez a vonal a bajtársiasság sulykolása miatt eléggé háttérbe szorul. Antihőseink ugyanis, annak ellenére, hogy rablók és ha a saját életük megmentéséről van szó, hidegvérű gyilkosok is, még mindig a legszimpatikusabb figurái a filmnek.
Mert nekik még így is van erkölcsi kódexük. Mert hiába tűnik úgy, hogy kezdenek széthúzni, amikor igazán számít, kiállnak egymásért (még úgy is, hogy akit meg kell menteniük, az "csupán" egy mexikói). Mert ők nem tömeggyilkosok, mint a mexikói Mapache tábornok és kompániája és nem hullarablók, dögkeselyűk, mint a magát mindenhatónak képzelő vasúttársaság által felbérelt "fejvadászok", akik lőnek mindenre, ami mozog, a lényeg, hogy utána a holttesteknél lévő értéktárgyakra rátehessék a koszos mancsukat.
Bár sokan nem fogadták el a felajánlott szerepeket, azért így is sikerült egy díszes színészgárdát összeszedni. William Holden kétségtelenül a legnagyobb sztár, akit megszereztek a projekthez és hozza is a tőle várhatót. Az elején kicsit "Ben Wade-esre" veszi a figurát, de aztán több kegyetlenséget tőle már nem látunk, csak a megfontolt oldalát domborítja ki a karakterének. Ernest Borgnine pedig karakterszínészként tökéletes választás volt a jobbkéz szerepére.
A showt mégsem ő, hanem az itt még csak 54 éves, de legalább 70-nek kinéző Edmond O'Brien lopja el, aki Freddie Sykest, a banda idősödő mindenesét formálja meg. A Gorch tesók lényegében egy karaktert alkotnak, a mexikói Angel pedig a film összes valamire való konfliktusáért felel amolyan plotdeviceként, de felfogható a kötelező "fiatal(os) lázadó"-ként is, mint alapvető westernkellék. Az viszont kétségkívül az írók nagyszerűségére vall, hogy minden karakter megkapja a jól megérdemelt játékidejét és pillanatait, annak ellenére, hogy rengeteg szereplővel dolgoztak a forgatókönyvben.
Ezt az Akadémiánál is értékelték, A vad banda két Oscar-jelölése közül az egyiket a szkriptjéért kapta, bár abban az évben hogy-hogy-nem az igazi "vad banda" tagjainak története, a Butch Cassidy és a Sundance kölyök söpörte be a legrangosabb elismerést ebben a kategóriában. Hogy a kettő közül* melyik a jobb film? Bár a zsánerük megegyezik, mégsem egyszerű erre a válasz - ha elkészül végre a TOP50-es western toplistám, fény derül a titokra. Mármint arra, hogy én hogyan látom, természetesen :)
*Érdekesség, hogy Strother Martin (bal felső sarokban) mindkettőben játszott (ő volt a bolíviai faszi, aki felbérelte pénzszállításra a film vége felé a címszereplőket), sőt, még A félszemű seriffben is, ami szintén ugyanebben az évben versenyzett és John Wayne megkapta érte a legjobb férfi főszereplőnek járó egyetlen Oscarját...