Dokumentumfilmekkel még úgysem foglalkoztam sokat itt a blogon (a Szerelempatak volt az egyetlen), pedig az Oscar-díjas Kon-Tikit is megnéztem, de az élményt inkább a tavalyelőtt készült megegyező című, Oscarra jelölt egész estés filmről szóló kritikámba szőttem bele. De sajnos a The Imposter történetéből egyelőre nem készült még ilyen változat, pedig a sztori adja magát, annyira abszurd. A doku készítői egyébként megpróbálkoztak néhány játékfilmes elemmel, de ezek megmaradtak az interjúk szövege alatti illusztráció szintjén.
A történetet érdemes NEM ismerni... Még mielőtt megnéznénk a filmet. Ugyanis a The Imposter legfőbb erénye szerintem, hogy folyamatosan adagolja a sztorit, mindig egy kicsit más megvilágításba helyezve az eseményeket, mindig egy kicsit változik az összkép, így amikor magunk fedezzük fel szép lassan a csöpögtetett információkat, olyan érzésünk támadhat, mintha mi is a nyomozás részesei lennék. A kirakóst is úgy jó játszani, hogy nem ismerjük az eredeti képet.
Az alapokat persze el kell árulnom: adott egy huszonéves, francia származású megrögzött hazudozó, aki magát folyamatosan tinédzsernek adva ki magát kerül nevelőintézetből nevelőintézetbe. Spanyolországban az egyik ilyen hazugsága olyan jól sikerül, hogy beazonosítják, mint egy 3 évvel korábban, 13 éves korában eltűnt amerikai kisgyereket, így az Államokba kerülvén szerető családra lel, akiknek nem tűnik fel még az sem, hogy a szőke, kék szemű fiúkból egy félig arab, sötét hajú, barna szemű ember lett három év alatt...
Ugye, hogy ez mennyire beteg? Pedig megtörtént. Természetesen, ahhoz, hogy a teljes kép összeálljon, lesz még pár apróság, amiből lehet sejteni, hogy mi miért történt, de azt talán még elmondhatom, hogy nincs konkrét bizonyíték semmire, csak elméletek és találgatások vannak: te is összerakhatod a saját gondolataidból azt, ami úgy hiszed, hogy megfelel a valóságnak, ugyanis voltak olyan kedvesek a készítők és nem foglaltak állást a kérdésben, mindkét (vagy mindhárom) fél véleményét hallhatjuk, kb. egyformán súlyozva.
Az interjúkat valódi személyekkel készítették, mindenki vállalta az arcát - hiszen a dolog már régen, a 90-es években történt. Ha valamit feltétlenül fel kellene rónom a The Imposternek, akkor egyértelműen a magánnyomozóval kapcsolatos szálat említeném meg: rettenetesen gagyi, tipikus discoverys valóságshow (mint pl.: Amcsi motorok és társaik...) feelingje van, különösen az utolsó, semmitmondó jelenetnek. Nagyot rondít az egyébként közel tökéletes összképen.
És itt most áttérnék egy kicsit más irányba. A történet nekem nagyon megtetszett és eljátszottam a gondolattal, hogy hogyan nézne mindez ki egy játékfilmként. Az igazat megvallva a legjobb választás talán az lenne, ha a dokumentum és a klasszikus értelemben vett filmek sajátos egyvelege lenne a végeredmény, afféle mockumentary mondjuk, mint például a Börni, az eszelős temetős esetében, ahol Richard Linklater zsonglőrködött a különböző stílusokkal.
De klasszikus thrillerként is remekül szuperálna szerintem ez az egész, úgyhogy várom, hogy Hollywood végre lecsapjon rá. Néha az élet írja a legjobb forgatókönyveket. Közhely, tudom, de ide most tökéletesen illik. Kár, hogy a nagyobb díjátadókon hanyagolták a The Impostert, mert egy Oscar-jelölés sokat dobhatna az ismertségén. Az biztos, hogy a nézése közben nem egyszer történt az, hogy tátottam a számat és nagyokat néztem a bemutatott dolgok kapcsán...
