Azt talán túlzás lenne kijelenteni, hogy a közeljövőben el leszünk "kényeztetve" Tarzan-ügyileg, mindenesetre bejelentették, hogy újfent megcsodálhatjuk, ahogy ez a méltán népszerű karakter egyik liánról a másikba kapaszkodva halad az erdő lombkoronaszintjén. Hozzáteszem, a Margot Robbie-Alexander Skarsgard duó több, mint biztató. Aztán ugye nemrég a németek is jelentkeztek, méghozzá egy animációs filmmel, ami olyan csodás komputeranimációval készült, hogy annál még én is szebbet rajzolnék száraz kutyasz*rral. El is tűnt a süllyesztőben szinte azonnal.
1999-ben Mickey egerék is megpróbálkoztak lefordítani az akkori közönségük nyelvére a sztorit, ami egyébként többé-kevésbé sikerült is. Van aranyos gyerektarzan, comic relief karakterek, csúnyán kinéző főgonosz(ok), hős, hősnő, meg egy szórakozott professzor... Minden sablonelem, amiből fel lehet építeni a sztorit. És fel is építették, azzal nem is volt hiba. Nagy költségvetéssel, látványos akciózások közepette. Az persze más kérdés, hogy egy rajzfilmben az ilyesminek mindig kisebb a súlya.
Szóval Tarzan angol szülők gyermekeként kezdte, akik hajótöröttként kötnek ki az afrikai partokon. Apuka nekilát otthonosabbá csinálni a helyet (eszembe jut a Top Secret A kék lagúnát kiparodizáló jelenete...), de egy köcsög leopárd közbeszól. Az árván maradt kisgyereket egy csemetéjét szintén frissen elvesztő gorilla fogadja örökbe. Tarzan felnő, barátokat szerez, de egy kicsit mindig kívülállónak érzi magát, míg nem egy szép napon, közvetlenül azután, hogy végez az erdő legnagyobb ellenségével, felbukkan egy még nagyobb: az ember.
Azzal nem lehet vádolni a Tarzan készítőit, hogy finomkodtak volna: már az első percekben kinyírnak egy komplett hajót, egy kisállatot, meg két gondoskodó szülőt, csak hogy megteremtsék az alaphangulatot. Ezt követően a fiatal Tarzan kimondottan gyengén bemutatott gyermekévei következnek, megalapozva az egyébként meglepően háttérbe szorított vicces mellékfigurák szálát. Terk és Tantor egy nagyon gyenge Timon és Pumba klón csupán, nem is baj, hogy nem erőltették őket (arra ott volt a film alapján készült rajzfilmsorozat).
Hiába látványos, én nem nagyon rajongok a rajzfilmes fizikát használó akciójelenetekért. Nem, nem akarom számonkérni egy gyerekmesén a Newton-i fizikát, van az a határ, ami simán belefér, de ha ezt nagyon átlépik (lásd: Madagaszkár 3), akkor óhatatlanul is átértékelődik a fejemben az egész, és nem tudok már úgy izgulni a karakterekért, mint ahogyan kellene. Ez a Tarzannál is előjött: egyszerűen túl sok volt már az ugra-bugrálás ahhoz, hogy súlya legyen.
A negatívumok után jöjjenek a pozitívumok, melyek közül toronymagasan kiemelkedik Phil Collins muzsikája, ami magyar nyelven is legalább olyan jól szól, mint az eredeti. Remekül megteremti a hangulatot, passzol a képi világhoz, van értelme a szövegnek, ami kapcsolódik is magához a történethez, egyszóval tökéletes betétdal, nem is volt kérdés, hogy abban az évben Phil bá' viszi haza az Oscart ezért a munkájáért, lenyomva ezzel a South Park alkotópárosát a "Blame Canada!" című nótájukkal.
A képi világ egyébként mesés, az akciójelenetek ezen részébe nem tudok belekötni, a dzsungel a háttérben baromi jól néz ki. Az egyik utolsó "kézzel rajzolt" Disney mesétől, és az akkoriban elég magasnak számító, 130 millás büdzsétől ez volt persze a minimum. Lehet, hogy csak én érzem így, de a karakterek megjelenése sem az a tipikus Disney sablon (leszámítva Jane-t és kompániáját, valamint Tantort, az elefántot, akit kb. egy az egyben átkopiztak a Dzsungel könyvéből).
A Tarzan egy jó mese, ugyanakkor hiányzik belőle valami plusz, valami, amit nem is tudok megfogalmazni. Hiába a 25 (!) írói kreditet kapó emberke, ők sem voltak elegen ahhoz, hogy azt a különleges, megfoghatatlan dolgot beleszőjék. Azt, amitől Az oroszlánkirály 20 év múlva is etalonnak számít majd. Aztán persze lehet, hogy csak az van, hogy eddig mind a kétszer már idősebb, felnőtt fejjel láttam, így nem volt olyan hatással rám, mint a gyerekkoromban átélt mesék.
