Úgy szól a fáma, hogy Billy Crystalnak felajánlották a Toy Story készítésekor, hogy kölcsönözze a hangját Buzz Lightyearnek, de akkor nemet mondott. Ellenben meghagyta, hogy ha lesz valami jó projekt a jövőben, feltétlenül keressék fel: így kapta meg a Szörny Rt.-s Mike hangját. És hogy hogy változnak az idők: 12 évvel később már örülhet a jó öreg Billy, hogy folytatták ezt a klasszikus Pixar mesét, mert hosszú idő után végre normális szerephez jutott (ismét egy remek alkalom arra hogy megemlítsem: a Szülői felügyelet nélkül borzalmas volt).

A Szörny Egyetem megjelenése az oka annak is, hogy ismét elővettem ezt a filmet, ugyanis a sajtóvetítés előtt nem ártott kicsit feleleveníteni az emlékeimet. Rég volt, hogy láttam és amikor láttam, akkor sem fogott meg túlságosan, vagy ha ilyen durva kijelentéssel nem akarnék élni, akkor csak azt mondanám: nem égett bele a retinámba, nem kezdtem el rajongani érte. Most, így évekkel később sem változott sokat a helyzet: nagyon klafa Pixar mese ez, kétségkívül eredeti történettel, de (mert ugye most jön a "de") továbbra sem olyan vicces, mint amilyen lehetne.

Ellentétben a most mozikba kerülő előzményfilmjével, amin viszont lehet bőven nevetni. De ez szerintem így van jól: a két rész kiegészíti egymást, mindegyik másban jó: az egyik eredetibb, a másik pedig humorosabb. A Pixarban mindkettőt szeretjük. Nemrégiben dicsérő szavak hagyták el a billentyűzetem a prequel kapcsán, hát most következzék ismét egy óda az egyik legeredetibb meséhez, ami ebben az évezredben készült.

Szóval egy másik univerzumban, ahol a szörnyek élnek, a Szörny Rt. nevű vállalat biztosítja a világ energiaellátását. Ezt az energiát pediglen emberi sikolyokból nyerik: a szörnyek egy részének az a munkája, hogy éjszaka beoson a 10 év alatti gyerekek hálószobájába egy speciális teleportajtón keresztül és jól rájuk ijeszt. Az így keletkező sikoly energiája pedig megtölt egy sikolypalackot. Ám egyszer ezek közül a szörnyen veszélyes és fertőző emberpalánták közül egy valahogy átjut a szörnyvilágba...

Nem lehetett könnyű dolga a Pixarnál az embereknek, hiszen nem volt elég kitalálni a történetet, egy komplett univerzumot, tulajdonképpen egy párhuzamos valóságot kellett kreálniuk, amiben minden kis apróságnak funkciója, vagy jelentése van. Mindezt ráadásul csipetnyi humorral és kreativitással kellett végrehajtani. Ami az alkotógárdát még zseniálisabbá teszi, hogy a teremtett világot idén sikerült kibővíteni a prequelben úgy, hogy továbbra is minden a helyén látszik az eredeti filmben is.

Nagyszerűen kidolgozott figurákat kapunk: és most itt nem csak az elképesztő animációra gondolok (2001-et írunk, a vetélytárs Jégkorszak, vagy a Shrek a nyomába sem ér még az animáció frontján ennek a filmnek), hanem a jellemvonásaikra is. A játékidő szoros és a tempó is megfelelő, a 90 perc a forgatókönyvírás ajánlott szabályait mind-mind szinte percre pontosan jól és jókor alkalmazza: az egész film tökéletesen, sebészi pontossággal van megtervezve.

Nagy kihívást állítottak maguk elé az animátorok James P. Sullivan szőrmebundájának megalkotásakor, annak ugyanis valamennyi szőrszála külön mozog. És szerencsére legalább ugyanennyit fordítottak a karakter jellemvonásainak kidolgozásaira is. Amolyan mackós apafigura, az örök jófej, de távolságtartó, kicsit csendesebb típus ő: így a budszpenszerterenszhilli recept másik tagja is adódik: Mike, a kicsi mitugrász, akinek be nem áll a szája. Előbbi John Goodman, utóbbi a már említett Billy Crystal hangján szólal meg.

A mellékszereplők is egytől egyig remekek: a főellenség, Randall egy tipikus csúszó-mászó, akinek a kaméleon-szerű képességei félelmetesek és viccesek is. De a még beszélni sem tudó embergyermek, Boo is elképesztően ügyesen lett bemutatva. Vannak akciók, van izgalom, van kikacsintás, van azért humor is és természetesen van tanulság: az ismeretlen jó dolgokat rejthet, nem kell tőle feltétlenül félni. Ja, meg persze a csapatmunka mocskosul fontos - de az minden Pixar filmben alapokosság.