Adam Sandlert egykoron nagyon kedveltem. Fiatalon találkoztam a filmjeivel (bár néhány "klasszikusát" a mai napig nem láttam) és alapvetően tetszettek a "szomszéd kedves haversrác" karakterek, amiket megformált. Sokáig azt hittem, hogy felnőttem és amiatt lett hányingerem a Jack és Jill-féle borzalmaitól, de a régebbi vígjátékait újranézve, habár látom az egyértelmű "hibáit", továbbra is nagy élvezettel falom. És hogy miért hoztam fel mindezt? Mert a hanyatló tendencia szerintem pont ennél a filmnél kezdődött.
Persze látványos mélyrepülésbe a Nagyfiúkkal kezdett 5 évre rá, de pont a Csontdaráló volt az anno 2005-ben, aminél úgy éreztem akkor, hogy ez bizony nem volt annyira jó, mint reméltem. Azóta már láttam két-háromszor, most újranézve pedig továbbra is tartom magam ahhoz, hogy ezek a poénok már nem a régiek. Valami eltűnt, valami kiveszett az évek során a csávóból, aki most már csak önmaga gyatra paródiája. De nem ez zavar benne igazán, hanem, hogy így többet keres, mint valaha...
A Csontdaráló egy feldolgozás, méghozzá nem is az első újrája az 1974-es Hajrá, fegyencváros!-nak. Bár az előző két filmről már volt szó, harmadszor is átveszem nagy vonalakban, miről is van szó ebben a történetben: Paul Crewe az egykoron sikeres profi futballsztár egy bundagyanús meccs miatt kénytelen visszavonulni és bánatában telibesz*r mindent. Egy alkoholmámoros estén lenyúlja a gazdag nője kocsiját és autós üldözésbe keveredik a rendőrökkel, amiért letartóztatják. A sitten, ahová került az igazgató megkéri, hogy eddze az őrök félprofi válogatottját. Bemelegítésként egy edzőmeccset javasol a rabok ellen, amiből aztán sokkal több lesz a bentlakók számára, mint egy sima mérkőzés. Végre revansot vehetnek a sok szemétkedésért és megaláztatásért...
A három verzió közül még így is a Sandler-féle a legviccesebb. Persze a poénok zöme a szokásos "kinek mekkora a p*cse" szinten van, de hát sokan erre is vevők, szóval nem lehet kizárólag a jó öreg Ádit hibáztatni mindezért. Az is jól látszik, hogy messze erre költötték a legtöbb zsetont a készítők, elég csak a nyitójelenet meglehetősen durva rendőrautós karamboljait felhozni példának, no meg persze a végső meccset az őrök ellen a rengeteg statisztával a lelátón (ezeket nagy része a stadiont kölcsönző egyetem diákja).
Peter Segalék sokkal szolgaibban másolják az eredetit, mint az angolok a Gépállat SC-ben. Mivel a rabmunka már annyira nem menő, így ezek helyett a részek helyett maradt a börtön falain belüli beszélgetés. Minden eddiginél nagyobb erőfeszítéseket tettek a polkorrektség jegyében: mexikóiak, de főleg afroamerikai színészek sokkal nagyobb számban vannak (a csapatban, nem a börtönben!), mint korábban (pl.: intézőt is lecserélték Chris Rockra, igaz, ezt a karaktert már a Gépállat SC-ben is egy néger színész kapta meg).
Az őrök pedig nácibbak, mint valaha, már csak a karszalag hiányzott róluk (vagy a meccsre bevonulhattak volna karlendítések közepette is). Így persze az átlagnéző még jobban megutálja őket, aminek hála még nagyobb a katarzis, amikor a végén vereséget szenvednek. A meccsen, ami mindhárom közül - szerintem - itt van a legjobban, legizgalmasabban és legérthetőbben bemutatva. Izgalmasabb és fordulatosabb, mint az eredeti verzióban, sőt, jó az operatőri munka is. Változtattak ugyan egy-két dolgon, de ezt egy kicsit kevésnek éreztem. Például korábban a bíró a "rabokkal volt", itt viszont az ellenfél egyik játékosa helyett az ő tökeit kell "megszorongatni", hogy igazságosan ítélkezzen.
Sok-sok ismert arc felbukkan, jó néhányukat főleg DVD-re szánt akciófilmek izompacsirtáiként ismerhetjük, de akadnak egykori pankrátor- és futballsztárok is, mint ahogy az a korábbi verziókra is jellemző volt. Adam Sandler szinte el is veszik a tömegben, mondjuk ő eléggé hiteltelen egykori sztársportolóként (a Vizesnyolcasban az alkata a film előnyére vált, de itt inkább kínos a jelenléte). Chris Rock pont eléri, hogy megsajnáljuk, vele megidéződik az eredeti híres lámpás-gyilkossága, de természetesen itt egy kicsit csavartak dolgon... Továbbá az eredeti változatból is iderángatták Burt Reynoldsot, aki eljátszhatta a kiöregedett futballjátékos karakterét, aki anno még pont neki segített '74-ben edzeni a csapatot...
Szóval rengeteg a mellékkarakter, többségüket egy (nem feltétlenül jó) poénra építik fel (lásd Sajtburger Eddie-t), de legalább ismert arc formálja meg, szóval összekeverni nem nagyon fogjuk őket. Nellyt is szerepeltetik, stílusosan az eredetiben szintén énekes által (Harry Caesar bluesban nyomta anno) megformált karaktert gondolták vele újra. Sőt, még a film betétdalát is ő énekli, aminek címéből(!) pár évre rá egy önálló film is született, szintén a Sandler-istállóban, ez volt A maflás (Here Comes the Boom). No meg persze most is megkapjuk az elkerülhetetlen Rob Schneider cameo-t.
Korábban már volt arról szó, hogy a három verzió közül szerintem egyik sem az igazi, de mindegyikben van olyan, ami miatt "bele lehet szeretni". A sajátos Sandler-humor kedvelői itt sem fognak csalódni, de aki irtózik a palitól, nem emiatt fogja megszeretni. Talán a játékidő lehetett volna rövidebb, mert továbbra sem tartom ezt az egész sztorit olyan nagy volumenűnek, amit közel két órában kellene elmesélni. Ez a verzió szól a legszélesebb rétegnek, ezt a legkönnyebb követni és ez a leginkább "limonádé-szerű". Hogy ez baj-e, vagy sem, azt az olvasóra bízom, számomra a három film közel azonos szintet képvisel.
