Idén már belefutottunk egy hasonló angol filmbe, a Mocsokba, ami szerény személyem szerint egy odab*szós darab, örülök, hogy megnézhettem. Kár, hogy a hazai mozipénztáraknál - szinkron ide vagy oda - megbukott, mert jobb sorsra volt érdemes. Ahogy a Dom Hemingway is jobb sorsra érdemes: igaz még be sem mutatták, de már most lehet sejteni, hogy Jude Law filmje sem fogja a tömegeket megmozgatni. Holott - még ha nem is ér fel a Mocsokhoz - egy remek szórakozást rejtő, ízig-vérig angol mozi ez is.
Nekem ez a stílus valamiért nagyon bejön. Nem mintha nem káromkodnék amúgy eleget (ejnye, Lisztes!), de élvezet látni, ahogy szétcsúszott piti gengszter fazonok osztják egymást a szájukra nem vigyázva, valamelyik angol pubban, a munkahelyükön, esetleg a kérójukon. Egyfelől órák hosszat el tudnám hallgatni, ahogy Jude Law minden második mondatában a pinához hasonlít valamit, másfelől meg ebben a sokszor megidézett angol alvilágban van valami olyan, számomra nagyon tetszetős "báj", amit semelyik más kultúrkör nem tud felmutatni.
Dom Hemingway - a profi széftörő - frissen szabadult a sittről, miután lehúzott 12 évet, köszönhetően annak, hogy tartotta a száját és nem mószerolt be másokat. Most itt az ideje, hogy megkapja, ami neki jár, így hát legjobb barátjával, Dickievel meglátogatják Ivan Fontaine-t, aki sokkal tartozik Domnak, amiért az elvitte helyette is a balhét. Főszereplőnknek igaz időbe telik, de rájön, hogy van fontosabb dolog is, mint a pénz és az élvezetek hajkurászása. Nehéz lesz, de meg kell próbálnia kibékülnie a lányával, aki még kicsi volt, amikor Dom börtönbe került.
Lehet, hogy nem olyan merész, mint a Mocsok, lehet, hogy nem annyira meghökkentő, mint a Mocsok, lehet, hogy nem akkora élmény, mint a Mocsok, DE: egy könnyen fogyasztható angol agymenés sok-sok vicces szituációval és mellékkarakterrel. Az imdb-n valaki úgy írta le a filmet, mint "a felvizezett Bronsont", de - bár kétségkívül mindkét alkotásban erős személyiség a főszereplő - Richard Shepard rendezői stílusa sokkal nézőbarátabb, mint Nicolas Winding Refné.
Szóval a főszereplő... Jude Law szerintem eszméletlen. Jutalomjáték ez a karakter, az nem is vitás, de elképesztően hitelesen alakult át ezzé az... alkoholista széfmágussá, aki igazából csak egy szánni való, piti kis agresszív figura. Még az egyébként gyatrán megírt érzelmesebb jeleneteiben is maximálisan odateszi magát és képes úgy megtartani a játékidő alatt gondosan felépített tapló karaktert, hogy közben mint egy kisgyerek zokog az egykori felesége sírja felett.
A történet? Hát, lehetne vaskosabb is, szó se róla, de ettől függetlenül szerintem pont ehhez a játékidőhöz mért, gyors tempójú kis szösszenet, afféle fordított felemelkedés-elbukás történet, hiszen itt Dom a játékidő nagy részében, még ha viccesen is, de folyamatosan mélyebbre és mélyebbre süllyed, míg végül rájön, hogy hogyan kell kikecmeregni a nyakig érő sz*rból. Van benne némi karma is, de igazából ez a film is csak a szokásosnak mondható lecke a család/szeretteink fontosságáról és az élet igazi értékeiről.
De amíg ilyen szórakoztatóan mondják fel ezt a leckét, végignézem akárhányszor is, bármennyire is unom az egyes pontjait. A világért sem hagynám ki, ahogy Jude Law enyhén becsiccsentve félreérthetően furcsa (bagzó) mozdulatok közepette próbál kinyitni egy tutibiztos széfet. Vagy ahogy azt ecseteli a 4 éves, félvér unokájának, hogy bár a felesége nem szerette különösebben a niggereket, őt azért biztosan csípné... Ezek után az sem számít, ha a minőség egy icipicit hullámzó.
A mexikói Demian Bichir Franciaországban élő orosz maffiózót játszik - furcsa egy választás, az biztos. A szváziföldi születésű Richard E. Grant karaktere, Dickie - ha már szóba jött a Bronson - egy az egyben Matt King figurájára emlékeztetett Refn filmjéből. A Trónok harcából ismert Emilia Clarkenak jól áll ez a hajszín is, ellenben a szerep, amit kapott meglehetősen halovány - ő ennél többre is képes. Madalina Diana Ghenea pedig uhh... Nem semmi nő, az egyszer biztos.
Ha nem is kerül be az idei legjobb filmek közé, a Dom Hemingway egy remek darab, jól sikerült magyar szinkronnal (Stohl Buci különösen jó). Szórakoztató, vicces és pofátlan - pont amilyennek az angol krimivígjátékokat szeretem.
