A 60-as évek elején már kezdtek kikopni a mozikból a fekete-fehér filmek. A korszak egyik utolsó képviselőjeként, 1962-ben John Ford nagyrészt financiális okoktól vezérelve (nem kapott rá elég pénzt) még leforgatta a két talán legnagyobb westernsztárral, James Stewarttal és John Wayne-el az Aki lelőtte Liberty Valance-t. Két ilyen nagy névvel, két ilyen legendás színésszel, akik túl voltak már az 50-en is, bár az általuk alakított karakterek csupán a húszas éveik elején jártak a film szerint...
Mert mit tehet szegény rendező, ha egy olyan szkriptet nyomnak a kezébe, aminek főhősei fiatal legények, viszont sikerült megszerezni a projekthez két régi jó barátot? Fiatalít. Fiatalít rajtuk, ahogy csak tud. Sminkkel, fénnyel és nem utolsósorban azzal, hogy ha már a büdzsé úgy is szűkös, hát fekete-fehérben forgat. Ismerek olyan embereket, akik pusztán amiatt, hogy a film nem színes, már nem is nézik meg azokat. Nekik üzenem, hogy sok jó dologról lemaradnak emiatt, köztük mai bejegyzésünk témájáról, ami szerintem John Ford legjobban sikerült westernje.
Egy idős szenátor és a neje érkezik egy kisvárosba, ahonnan annak idején elindult a pályáján. A helyi újságnál rögtön interjút akarnak készíteni vele, hiszen ő az az ember, aki egykor lelőtte a rettegett Liberty Valance-t. Ő pedig boldogan vállalja, hogy őszintén elmeséli a fiatalkorát, amikor friss diplomásan útnak indult keletről a vadnyugat felé szerencsét próbálni. Arra a helyre, ahol a törvény szava nem sokat ért. Arra a helyre, ahol olyan banditák kiskirálykodtak, mint Liberty Valance...
Ez bizony elég jó film. Nem mondom azt, hogy túlságosan eredeti lenne, hiszen a vadnyugati szokásokat nem ismerő keleti városból érkező karakter kedvelt szereplője a klasszikus filmeknek, mert nagyon jól ki lehet domborítani a különbséget a gondolkodásmódokban (lásd.: Idegen a cowboyok között négy évvel korábbról). Azt sem mondanám, hogy olyan nagyon meghökkentő lenne, lévén a végső fordulatot a mai korok csavaros thrillerjein szocializálódott embere hamar kikövetkeztetheti.
Mégis jó nézni, ahogy James Stewart és John Wayne közt a végig fennmaradó távolságtartás ellenére is kialakul valamiféle baráti kapocs. Jó nézni, ahogy Lee Marvin halál lazán, elég durván rájátszva a szerepére azt tesz a vásznon, amit csak akar. Jó nézni a mindig csodálatos Vera Milest, aki azon felül, hogy tényleg valódi szépség volt, hatalmas tehetséggel is játszott minden filmjében - kár, hogy (egyébként nagyon is helyesen döntve) inkább a családot választotta a hírnév helyett.
Azt is jó nézni, ahogy John Ford láthatóan minimális büdzséből forgat stúdióban (noha a technika akkor már jóval több mindent lehetővé tett), mégsem érződik a filmen egy percig sem a gagyi. Az oké, hogy 10 évvel korábbra tippelnéd az elkészültét, de ezen felül csodálatosan van összerakva, felépítve minden konfliktus. Az olyan kikacsintásokért, mint a "Dead man's hand" néven elhíresült leosztás (Vad Bill kezében ezeket a lapokat tartotta, amikor lelőtték) felhasználása a megfelelő helyen pedig tényleg sok plusz pont jár.
James Stewart remekel a szerepben. Hálás karaktert kapott, hiszen a film során ő az, aki a legtöbbet változik - a teszetosza friss diplomás jogászkölyök egy cselekvő, ám mégis hiteles (mert azért rendesen be van rezelve a párbaj alatt) érett férfivé válik. John Wayne kapta a menőbb, de unalmasabb karaktert - ő lényegében nem sokat fejlődik a film során, alapjáraton pedig olyan, mint a Herceg által játszott karakterek 90%-a. Lee Marvin pedig a kevés játékidejéből is kihozza a maximumot, talán még egy kicsit többet is az indokoltnál (értsd: megértem, aki azt mondja, hogy ez már ripacskodás).
Nem csak a film keretsztorija regél egy korszak végéről; maga az Aki lelőtte Liberty Valance-t is egyike az utolsó klasszikusnak mondott westerneknek. Két évre rá jött a spagettik zápora, pár évvel később pedig a revizionista westernek kora. A 60-as években más szelek fújtak már: 63'-ban meggyilkolták Kennedyt, '65-ben maximális sebességre kapcsolták a vietnami háborút. Az érték, amit egykor John Ford és társai filmjei képviseltek már koránt sem volt annyira kelendő, mint az előző két évtizedben, a közönség már nem a mesére, hanem a valóságra volt kíváncsi.