Egy régi hiányosságomat pótoltam, és megvallom őszintén, nem vagyok 100%-ban elégedett. Ennek pedig egyetlen oka van: nekem jobban tetszett A múlt, a rendező legutóbbi filmje, amihez 2013-ban, még a Miskolci Cinefesten volt szerencsém. És most is szó sincs arról, hogy a Nader és Simon rossz volna, csupán én nem érzem azt a húdenagy különbséget, amitől ez egy Oscar-díjas, imdb top250-es film, míg A múltnak még a legjobb 9 idegennyelvű film közé sem sikerült bejutnia (míg A nagy füzetnek meg de).

Szóval régóta fentem már rá a fogamat, de ahogy az lenni szokott, mindig volt valami fontosabb. Most viszont, miután megnéztem a Camp X-Rayt, amiben Peyman Moaadi játéka nagyon megtetszett, úgy döntöttem, itt a remek alkalom: az iráni filmgyártás amúgy sem az erősségem, úgyhogy az a minimum, hogy az egyetlen Oscart nyert filmjükkel illik tisztában lennem (ezen kívül még egyszer sikerült egyébként bejutniuk a legjobb 5 közé, méghozzá 1998-ban, A mennyország gyermekeivel).

Ahogyan a magyar illetve az angol cím is oly' finoman utal rá, itt kérem szépen egy válásról lesz szó - gondoltam magamban. Amúgy is hiányzott már egy jóféle veszekedős dráma a témában (mint mondjuk a Kramer kontra Kramer), szóval lelkiekben fel voltam készülve arra, ahogyan egyre jobban bedurvulnak majd a két címszereplő veszekedései, és kígyót, békát, meg mindenféle más nyalánkságot kiabálva egymásra, végül rá kell jönniük majd egy jól hangzó tanulságra...

Ezzel szemben - kis túlzással - a válásról nem sok szó esik. Az csupán a katalizátora azoknak az eseményeknek, amikkel főhőseinknek, de főleg Nadernek szembe kell néznie: alzheimeres apja mellé felbérel egy gondozót, aki számára túl nehéz feladatnak bizonyul a meló, így otthagyná, de kell a pénz, terhes, de nem meri elmondani, és történik egy (illetve több) baleset, ami miatt Nader komoly bajba kerül. Szóval szép lassan kicsúszik főhősünk keze közül az élete.

Azt szeretem Asghar Farhadi filmjeiben, hogy nagyon precízen árnyalt karakterekkel dolgozik, miközben ugyanolyan fontos számára az, hogy a filmje története is megfelelően működjön. Ugyanis a sok beszéd, és a látszólag érdektelen mindennapos cselekvések közé belerejti azokat az apró momentumokat, amiknek hála a filmjeiben 20-30 percenként egy hatalmasat fordul az addig látott dolgok néző általi megítélése. Szóval érdemes minden félmondatra, minden apró tárgyra, rajzra, szövegre figyelni.

Ezt imádtam A múltban is, és ott szerintem egy kicsit jobban, kicsit pörgősebben csinálta. Itt nem volt annyi csavar, de az igaz, hogy azok sokkal durvábban kihatottak a főszereplők életére, sokkal nagyobbat változott az összkép egy-egy apróság kiderülése kapcsán. A karakterek megrajzolásakor színes, az országra jellemző gondolkodású embereket alkot, közben pedig az egész iráni rendszer, annak minden hiányosságával, baromságával kap egy jókora kritikát.

Ami pedig a technikai részét illeti: én személy szerint nagyon szeretem az egy snittből megoldott, viszonylag hosszabb, összetettebb jeleneteket, és úgy tűnik, ezzel Farhadi is így van. Nem kevés munka lehetett a színészekkel mindezt begyakorolni (mivel látszik a játékukon a direktor markáns színészvezetése is), de megérte, mert ha az ember felfigyel arra, hogy egy-egy jelenet már mióta zajlik vágatlanul, garantáltan elismerően fog bólogatni a végeredményt látva.

A lezáráskor - megvallom őszintén - nagyobb katarzisra számítottam (anno a Szemekbe zárt titkok esetében is túl nagyok voltak az elvárásaim a végével kapcsolatban), főleg miután olyan frankón fel lett építve minden. És félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy nem volt zseniálisan g*ci húzás az, amit Farhadi meglépett, csupán annyit rónék fel neki, hogy a film többi részéhez képest nem éreztem elég erősnek. Katarzis nélkül maradva, enyhén kesernyés szájízzel tehát csak annyit tudok mondani, hogy szerintem A múlt jobb, ha nem is sokkal.