Stephen Hawkingról már mindenki hallott (remélem). Az öregnek úgy kb. 40 éve el kellett volna patkolnia, de ő még 70 felett, az ALS miatt teljesen mozdulatlanul is aktív tagja a tudományos életnek. És most készült róla egy film... Nem mintha korábban nem készült volna, de most egy kicsit komolyabban gondolták az alkotók a dolgot, és olcsó TVfilm helyett egy olcsó életrajzi mozit hoztak össze. Mivel Benedict Cumberbatch-et 10 éve ellőtték már megformálónak, egy új színész került a képbe, ő pedig...
...Eddie Redmayne. Ha eddig nem nagyon találkoztál még a nevével, ne hibáztasd magad: Eddieg főleg mellékszerepekben láthattuk ezt az angol (már nem is annyira) ifjú tehetséget, aki ezért a szerepéért nem csak a Golden Globe-ot húzta be, hanem a SAG (színészek szakszervezete) díját is, amivel az Oscar legfőbb várományosává lépett elő, lemosva a színről Michael Keaton Birdmanjét is. És hogy végül ki győz kettejük közül, azt majd február 22-én tudjuk csak meg (legalább nem teljesen lefutott a legjobb férfi főszereplő kategória, végre valami kis izgalom!).
Szóval Stephen Hawking... Egy romantikus filmben!!! Oké, a helyzet a következő: a forgatókönyvíró Hawking egykori felesége, Jane Hawking életrajzi könyve alapján dolgozott (elég sokáig érlelődő projektről van szó), ezért aztán az anno középkori spanyol költészetből doktoráló kisasszony visszaemlékezéseiben nem a világegyetem keletkezésének elméleti kutatásán, a különböző egyenleteken, meg a tudomány élet viszontagságain van a hangsúly, hanem korunk egyik legnagyobb koponyájának magánéletén.
És nincs is ezzel semmi gond: hiszen ha valaki a száraz tudományra kíváncsi (mondom ezt én, aki szintén természettudománnyal foglalkozok), az olvassa el Hawking munkáit, vagy nézzen meg róla egy-két dokumentumfilmet... Mert bár ezek is rendkívül érdekes témák, nem hinném, hogy a szélesebb közönség számára is ugyanúgy fogaszthatóak, mint egy "együtt leszünk jóban-rosszban" sztori, amiben a főhősöknek aztán tényleg rendesen kijut a sz*rból...
Viszont van ellenérvem is: ha már egyszer a magánéletre koncentrálunk, akkor azt kéremszépen mutassuk már be rendesen! Tudom, ezzel látszólag ellentmondok önmagamnak is (pl.: a holnap érkező Egy csodálatos elme kritikám kapcsán), de tulajdonképpen inkább arról van szó, hogy ez a film semmit sem mer kockáztatni, és ez hiba. Nem kell, hogy bemutassák a legtrébb részeket, de az, hogy a forgatókönyv jobb esetben csak sejtet, rosszabb esetben még azt sem csinálja, szerintem kifejezetten káros megoldás. Nehéz így komolyan venni a filmet.
Pedig komolyan kell venni, hiszen a különböző díjátadókon rendre felbukkan a címe, még ha általában a jelöléseknél meg is reked (kivéve ugye a már említett Redmayne-t). És ha már Redmayne: ha esetleg ő nyeri meg az Oscart az alakításáért, nem fogom sajnálni tőle, mert tényleg olyan élmény volt, mintha magát Hawkingot láttam volna a vásznon. Fantasztikus átalakulást hajtott végre (gratula a díszlet-, és kosztümtervezőknek is), ami annak fényében különösen nagy szó, hogy nem kronológiai sorrendben rögzítették a jeleneteket...
De ha azt hinnénk, hogy A mindenség elmélete Stephenre koncentrál, nem is tévedhetnénk nagyobbat: Jane, a feleség legalább annyira fontos, ha nem meghatározóbb szerephez jut a filmben (a vége felé van egy pont, ahol Stephen kb. el is tűnik). Felicity Jones pedig úgyszintén hibátlanul formálja meg karakterét, még akkor is, ha az övé lényegesen visszafogottabb szerep. Örülhetünk is, hogy úgy tűnik, hogy nem fogja ilyen Tsodálatos Pókember folytatásokra pazarolni tehetségét.
A mindenség elmélete tehát kevésbé életrajzi, inkább romantikus film, és ennek megfelelően kell hozzáállni: ha konkrétumokra vagy kíváncsi, akkor csalódni fogsz, ha egy szép mesére vágysz, némi valóban megtörtént tartalommal kiszínesítve, ez a te filmed. Az biztos, hogy a színészek játékán (és talán még a zenén) felül semmi kiemelkedőre ne számíts: ez nem az a forgatókönyv, ez nem az a rendezés, ez nem az az operatőri munka. Panaszkodni nincs okom, de egy ilyen kaliberű és életúttal rendelkező tudóshoz lehet, hogy nem ez a megfelelő film...
