A napokban jött a hír, hogy a VAN (ez a film beceneve) átlépte a bűvös 50 000 nézős határt idehaza, amivel a tavalyi év harmadik legnézettebb magyar filmjévé lépett elő a Megdönteni Hajnal Tímeát és a Swing után. Ami a sikert még édesebbé teszi, hogy hosszú évek óta ez az első olyan magyar film, amivel kerestek is az alkotói, és nem csak az adófizetők milliót égették el bele jól csengő lózungokkal megtámogatva a mutatványt. Ebben tényleg van valami furcsa, és megmagyarázhatatlan.
Azért én megpróbálnám megmagyarázni: VAN szíve. Ez már a film előzeteséből is egyszerre világossá vált. Nem művészi maszturbációval, nem olcsó bulvárpoénokkal kecsegtet, hanem egy életérzést ad át. Egy könnyen befogadható, sokakat érintő életérzést: az ún. "Y generáció" kapunyitási pánikjáról mesélnek nekünk, és ezzel a sok, magát értelmiséginek valló egyetemista könnyedén tud azonosulni. Aki meg esetleg nem, az pedig jókat röhöghet, hiszen nem érfelvágós dráma, hanem vígjáték a műfaj.
Oké, valamennyit nyilván segített a példaértékű sajtója is a filmnek: Varga Feri cameójának hála az origo például minimum heti kétszer cikkezett a filmről, de egyébként a megjelent kritikák túlnyomó többsége pozitív volt. Mondjuk ez utóbbi jó, ha plusz 500 nézőt jelenthet, mert a magyar átlag mozibajáró nem szeret olvasni, ezt már észrevehettük a feliratos filmek kihalását látva, illetve a jó kritika vs. mozis bevétel közti nem létező összefüggést keresve. Most épp a Kingsman bukik egy szado-mazo ultraszoftpornó példátlanul magas népszerűsége miatt.
Y generáció. Én is tagja vagyok. Ja, úgyhogy kicsit szégyellem is magam, hogy csak most, hónapokkal a premier után kerítettem sort a filmre, de mindig közbejött valami. Bár így legalább emlékezetes marad számomra, hogy pont aznap ültem be a Cirkóba (igen, van ám ilyen mozi is Budapesten), amikor kijött a nagy hír az elképesztő nézőszámról, és az én, viszonylag korai előadásom félig, az azt követő pedig jószerint tele volt. Nem semmi egy ilyen régen bemutatott filmtől, annyi szent!
És nem semmi egy mindössze 8 millió forintból összevarázsolt produkciótól! Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy Reisz Gábor édesanyja a munkatársam, így a mozizás után kicsit ki is tudtam vele tárgyalni, hogy mi az, ami tetszett, mi az, ami kevésbé, és persze kaptam néhány belsős infót is még a diadalmenet elejéről, hogy épp milyen fesztiválokon, mit csinálnak, dolgozik-e már a következő projektjén a rendező úr (költői kérdés volt, naná, hogy dolgozik), vagy hogy hogyan oldották meg a portugál kalandot...
Ez utóbbit például úgy, hogy hárman kiutaztak Portugáliába: a szereplő, a hangmérnök, és persze a rendező/operatőr. Igen, ugyanis egy jó filmnek nem az a legfőbb ismérve, hogy egy hatalmas stáb dolgozik rajta, és hogy minden beállítás a lehető legtökéletesebben kivitelezett. Nem a hibátlanul meg-, és utómunkált kép, hang, smink, fények, díszletek, stb... a lényeg. Nem, mert a VAN jó film, ez bizonyos, mégis bele tudnék kötni az imént felsorolt dolgok közül valamennyibe, nem is kellene különösebben megerőltetnem magamat emiatt.
Bele is kötök, mert szeretnék szót ejteni a negatívumokról is, mert még a végén azt gondolja valaki, hogy vak vagyok, vagy hogy súlyos pénzeket kaptam a készítőktől a fényezésért (bár egyszer már ott tartanék!). Szóval igen, a színészi játék néhol kicsit suta, a párbeszédek többsége rögtönzésnek tűnik, ami önmagában még nem baj, csak a sok mekegés (bár életszagú), filmre nem feltétlenül illik. A bevilágítás is hagy némi kivánnivalót maga után, és az operatőr urat is többször megcsodálhatjuk egy-egy visszatükröződésen.
Ezek apróbb dolgok ugyan, de mindenképp kell róluk beszélni. Egy fokkal nagyobb probléma az, hogy a film a második felére elfárad. Túl jól kezd ahhoz, hogy aztán úgy 3/4 óra után már csak nagyritkán nevessünk fel. Általában a történetre koncentrálás szokta kiölni a humort, de a VAN tipikusan nem történetmesélős, inkább életérzés-átadós film, így nem erre fognám. Az Isteni műszaknál hasonló volt a probléma, de ott pont a történet bonyolítása volt a ludas.
Végszóként pedig meg szeretném veletek osztani az asszony aggályait is (mivel jó meglátásnak tartom ezeket is), neki sajnos-nem sajnos kevésbé jött át a film: Áron (a főszereplő) ugyanis nem kimondottan szimpatikus. Tesze-tosza, határozatlan - és ez a része egyébként még rendben is volna, hiszen vállaltan erről szól a film. A gond ott kezdődik, hogy nincs jellemfejlődés. Nincs semmi a film végeztével, ami szimpatikusabb figurává varázsolná a főhőst. Ez pedig nagyon hiányzik (egyébként szerintem is).
Az átlag magyar filmes felhozatalból ugyanakkor még így is messze-messze kiemelkedik, és talán nem túlzás azt mondani, hogy bizony kultfilm született. A VAN-ról sokáig fognak még beszélni, a díjak szép számban sorakoznak, Reisz Gábornak pedig eredményes munkát kívánok Párizsban, és kitartást, hogy hasonlóan jó projekteket tudjon tető alá hozni a későbbiekben.