Ismét sikerült eljutnom asszonnyal a moziéjszakára. Immár ötödik alkalommal rendezték meg a Corvinban, de nekem sajnos ez még csak a második menet volt. Ismét 5 filmet faltunk, és ismét baromi jó élmény volt, bár az utolsó 1,5 órában már a kelleténél többet, és hosszabban pislogtam. Imádom ezt a hangulatot, de nagyon örülnék, ha legközelebb az oxigén- és szén-dioxidszintet megpróbálnák a földi átlagon tartani, mert néha sajnos nagyon fülledt volt a levegő a vetítések után.
Az első film, amit választottunk, az Al Pacino nevével fémjelzett Danny Collins volt. Nehéz volt rábeszélni az asszonyt, mert hát lássuk be: Pacino már túl van a fénykorán, és maga a film sem kapott akkora hírverést itthon (bár a kritikai visszhang pozitív volt, de lássuk be: az a kutyát sem érdekli), így a filmvilágban kevésbé jártasak azt sem tudhatják, hogy létezik ez a darab. Pedig jól tennék, ha tudnák, ugyanis a Danny Collins egy baromi jó film! El kell spoilereznem: nekem ez tetszett a legjobban az este 4 frissen látott alkotása közül.
Címszereplőnk egykoron kis bátortalan zenészként kezdte pályafutását, ám 35 évvel és több száz kg orrba felszívott kokainnal később már egyáltalán nem hasonlít régi önmagára. A pénzt csak úgy herdálja, feleségjelöltje a lánya lehetne, a koncertjei első soraiban nyugdíjasok csápolnak... Születésnapján azonban menedzsere meglepi egy 35 éve, John Lennon által írt levéllel, ami teljesen felforgatja addigi életét: visszanéz a múltba, és megpróbál visszatérni régi értékrendjéhez.
Rendesen meglepett ez a film: egyszerre baromira vicces, és meglehetősen érzelmes darab. Patikamérlegen kimért és tökéletesen eltalált arány ez, amit nagyon kevés film tud ilyen jól belőni, de úgy érzem, a Danny Collinsnak sikerült a bravúr. Al Pacinót valahogy úgy kell elképzelni (és akkor most lopok az asszonytól), mint az idős Robert Downey Jr.-t - külsőleg és belsőleg is egyaránt. Szóval aki komálja Tony Stark excentrikus, cinikus figuráját, annak Danny Collins is be fog jönni, ezt garantálom.
Az érzelmes részek pedig egy kicsit a Dal Marionnak című angol filmet juttatták eszembe, bár úgy istenigazából sok közük nincs egymáshoz, és mégis: az a film tudott nálam utoljára ennyire erős érzelmeket kiváltani. Márpedig az nagyon is a jó filmek ismérve, ha együtt nevetünk, és sírunk a karaktereivel, ha érdekel a sorsuk, nem csak ásítozunk, amikor a vásznon vannak. Christopher Plummer például minden pillanatában zseniális, de nagyon jól működik a Pacino-Benning szerelmi(?) szál is.
Ami pedig az apa-fia viszonyt illeti, az ugyan kissé elnagyolt, de még így elnagyoltan is egész jó képet kapunk róla - nyilván nem jut mindenre elég idő egy másfél órás filmben, de itt is azt éreztem, hogy nagyon jól ráéreztek arra, mire mennyi hangsúlyt kell fektetni, hogy érdekes maradjon a néző számára is. Ordenáré nagy klisét lőnek el benne, persze, de újfent meg kell védenem a kliséket: alapvetően az nem egy rossz dolog, hiszen azért válhatnak a jelenetek klisékké, mert működőképesek, és ezért sok film alkalmazza őket. A Danny Collinsban nem lehet azt érezni, hogy csak azért használtak "klisét", mert nem volt jobb ötletük.
Inkább azt éreztem, hogy tisztában voltak vele, hogy klisét használnak fel éppen, de azzal is tisztában voltak, hogy oda pontosan erre van szükség. Ami egyébként azért is durva, mert a forgatókönyvért és a rendezésért is az a Dan Fogelman a felelős, aki korábban olyan szkripteket adott ki a kezei közül, mint a Télbratyó, vagy a Szekatúra. Oké, az igazsághoz hozzá tartozik, hogy az ő lelkén szárad nagyszerű Verdák, az Aranyhaj, vagy éppen az Őrült dilis szerelem forgatókönyve is.
Ebből is látszik, hogy a neve nem garancia a minőségre, viszont ha ráérez, nagyon jó dolgokat is ki tud hozni magából. Szerencsére a Danny Collinsnál ráérzett, és sokkal elegánsabban, és ötletesebben dolgozta fel ezt az "öregedés" nevű izét, mint korábban a Last Vegasszal tette. Bizonyára az is közrejátszott, hogy most először volt kezében a rendezői gyeplő is, így sokkal jobban vissza tudta adni az eredeti elképzeléseit.
Van néhány dolog, ami nem az igazi: például sok problémát csak pénzzel sikerül megoldani, ami lássuk be, még a happy endhez szokott közönség szemében is enyhén tündérmese szerű, ráadásul az ilyenektől szerintem cseppet sem lesz szimpatikusabb Danny Collins karaktere. Viszont az olyanoktól, mint Al Pacino lehengerlő színészi játéka, igen. Megfelelő iróniával nyúlt a szerephez, és ez baromi jól állt neki. Ráadásul nem szent a főhős sem, hanem rengeteg emberi vonása van, amitől furcsa módon még jobban lehet szeretni őt.
Oh, egyébként magát a filmet egy igaz történet inspirálta. Valóban létezik ugyanis egy zenész (Steve Tilston), akivel fiatalkorában készítettek egy interjút, amit aztán elolvasott John Lennon, és írt egy levelet neki, amit több, mint 40 évvel később kapott kézhez. És én még ezt is szeretem ebben a filmben. Egy egyszerű, de nagyon érdekes, és izgalmas valós történetet színezett ki egy teljesen fiktív karakter megírásával. Apróság tudom, és igazából nincs semmi különleges benne, de nekem bejön az ilyesmi.
