"Dedicated to our children. Don't grow up. Ever."
A Pixar az utóbbi néhány évben sokat veszített a színvonalából: kezdődött a rémes Verdák 2-vel, majd folytatódott egy eredeti ötlettel, a Merida, a bátorral (máig nem értem, hogy kaphatott az a film Oscart). Jött a Szörny Egyetem, ami azért valamelyest tompított a dolgokon, de sajnos azt a filmet nem lehetett azzal vádolni, hogy eredeti volna. A Pixart meg a legtöbben azért szeretik, mert mindig meglepik valamivel az embert. Hozzáteszem, nem vagyok túl nagy rajongó (a Toy Storykat, a Wall-E-t, a L'ecsót, de még A hihetetlen családot sem tartom annyira kiemelkedőnek), de azt elismerem, hogy ezek ott tényleg tudnak valamit.
Az Agymanók kiötlője az a Pete Docter, akinek a Szörny Rt-t, vagy a Fel!-t is köszönhetjük. Több, mint 5 évig dolgozott ezen a projekten, és ez meg is látszik rajta: minden egyes jelenet átgondolt, a történet szövése egyszerűen mesteri (nem volt könnyű dolga, hiszen két párhuzamos szálon fut a cselekmény), és az, hogy a külvilágban történt dolgok hogyan befolyásolják a főhős kislány elméjében történteket... Ennél ügyesebben megalkotott fantázia világot szerintem még nem is láthattunk.
A történet szerint a boldog gyerekkorát élő Riley és családja pont a lány tinédzser korának legelején kényszerülnek elköltözni a gyönyörű Minnesotából a mindig napos... izé, ködös San Franciscóba. Riley élete egycsapásra felborul, főleg azután, hogy a fejében élő 5 kis manócska közül Derű és Bánat véletlenül a hosszú távú emlékezetbe kerül, így a fejhadiszálláson Majré, Harag és Undor kell, hogy helyt álljanak... De ők természetesen nem tudják olyan jól kezelni a dolgokat, mint ahogyan azt Derű szokta.
Érzelmes és vicces. Ezt mondjuk a legtöbb Pixar filmnél el szokták mondani, de az Agymanókra különösen igaz mind a kettő. Megszámlálhatatlan lehetőség van az agyunkat, mint irányító központot használó kis manók külvilágra adott reakcióban, és a készítők a film 90 perce alatt végig a maximumon pörögnek. Minden egyes elejtett mondatnak van valami plusz jelentése, vagy valami olyan hatása, ami az elmében eszméletlenül kreatív módon jelenik meg vizuálisan is.
Ugyanakkor - és ebben tényleg a Pixar az igazán nagy ász - képes megríkatni is. Sokat elmond, hogy maga a szinkronszínész is elsírta magát, miközben azt az ominózus jelenetet vették fel... És valóban. Az önmagában is szép gesztuson is simán elpityeredhet a többség, de ha belegondolunk, ez Riley-nak, mint embernek mit is jelent valójában, a szívünk szakad meg. Az ilyen pillanatok miatt vésődik be kivakarhatatlanul az emlékezetünkbe a film.
Tele van referenciákkal. Bár 6-os karikát biggyesztettek rá, ez nem kimondottan kicsiknek való film. Sőt, megkockáztatom, ez már a "tökéletes animációs film Lisztes szerint" definíciójába is éppen csak beleillik. Mert bár a sok színes karakterével, meg cukiságával bizonyosan jó szórakozást nyújt a legkisebbeknek is, az itt bemutatott dolgokat azok értik meg igazán, akik már átestek a tinédzser korszakon. Arról meg nem is beszélve, mennyi minden plusz dolgot ad egy kis filmes háttérismeret-anyag a rengeteg vizuális és verbális utalásnak köszönhetően.
A magyar változat is mesés. Nem kétlem, hogy az eredeti hangot biztosító gárda is kitett magáért, de a magyar szinkronhangok megint a toppon voltak. Kassai Károly, Faragó András vagy épp Seder Gábor is telitalálat volt (a férfiak közül Rajkait éreztem kissé furcsának), míg a nők közül Bogdányi Titanillát, vagy Kokas Piroskát kell kiemelnem (előbbi nemrég még Imperator Furiosaként hasított a Mad Max 4-ben). Ráadásul a filmben megjelenő feliratok, kiírások (legyen szó egy veszélyt jelző tábláról, újságcikkek címéről, vagy a számítógép képernyőjén megjelenő dolgokról) magyar nyelvűek! Nagy öröm látni, hogy ilyesmire is figyelnek a terjesztésnél.
Mondjuk az szerintem nem a legjobb ötlet volt, hogy a hokib*zi családapa fociról ábrándozik azokban az országokban, ahol utóbbi a népszerű sport (az USÁban például hokimeccs pörög az agyában), hiszen a történetnek nagyon fontos részét képezi a jéghoki. Ennyit igazán be lehetett volna vállalni szerintem... És nagyjából ennyi, amibe bele tudok kötni a filmmel kapcsolatban. Szerintem a Némó nyomában óta nem készült ilyen jó Pixar film. Pedig én a Fel!-t is nagyon, de nagyon szeretem.
No, de még mielőtt elbúcsúznék, szólok pár szót a film előtt vetített kedves kis meséről, a Láváról is. Érdekes ötlet, annyi szent (most már a vulkánoknak is lehetnek érzéseik?), de azt kell mondjam, a kivitelezés nem az igazi. Szépen rajzolt, aranyos történet, de ennek még ez a 7 perces játékidő is sok volt. A dalocska is kreatív, jól sikerült a magyar fordítás, de akármennyire is érdekes a gondolat, ez bizony egy csöppet unalmaska. De értjük, az igaz szerelemre megéri várni. Akár évmilliókat is.
