Van abban valami báj, ha egy "coward" (=gyáva) nevezetű ember háborús filmet forgat. Noel Coward pontosan ezt tette, méghozzá nem is akármikor: a II. világháború idején, Angliában. Filmjét pedig 2 Oscar-díjra is jelölték, noha van egy olyan sanda gyanúm, hogy ebben leginkább most a témája játszott közre, semmint a minősége. Utóbbira sem lehet persze panasz, de azért nah: ez bizony egy kőkemény propaganda film a szigetlakóktól. De persze ez érthető, hiszen háború volt, kellett egy ilyen film.
Noel Coward egyébként jóban volt Winston Churchillel (együtt szoktak chillelni, no nem a templomban, hanem a festővászon előtt alkotva), és az egyik szóváltásuk alkalmával világosodott meg, hogy bizony ideje lenne a mozgókép segítségéhez fordulni, és nem "ócska" vígjátékokat, hanem egy sokkal komolyabb háborús filmet forgatni. Az eredeti forgatókönyv egy majd' 4 órás filmmel riogatott, de szerencsére a végeredmény alig lett több 100 percnél - így is bőven túlbeszélték a dolgot.
A sztori egy csodás angol hajóról, a Torrinról szól, pontosabban annak legénységéről. Javarészt flashbackekből építkezik, hiszen már az elején megismerjük a véget: repülőgépek megtámadják, és elsüllyesztik az angol flotta szeme fényét, és miközben az olajos, hideg vízben a mentőcsónakba kapaszkodik egy maroknyi túlélő, visszaemlékezésekből megtudjuk, kinek milyen a magánélete, ki hogyan jutott a hajóra, és hogy milyenek voltak annak korábbi bevetései.
Visszatérve Cowardra: mivel nem volt biztos a dolgában rendezőként, ezért mi sem természetesebb, mint hogy segítséget kért, és kapott is... egy vágótól. Méghozzá a szigetország legjobb vágójától, akinek a nevét lehet, hogy már hallottátok: David Leanről van szó, a Híd a Kwai folyón, az Arábiai Lawrence és a Doktor Zsivágó rendezőzsenijéről, akinek ez volt az első ilyen jellegű munkája. És bár kezdetben Coward uralta a terepet, rá kellett jönnie, hogy ebben nem olyan jó, így átengedte Leannek a gyeplőt.
Ő pedig nem is okozott csalódást. Vágóként is részt vett a munkafolyamatban, noha kreditet nem kapott érte, de nagyon érezni a filmen, hogy néhol bizony éles volt az a bizonyos olló. Sok a montázs-megoldás, ami arra enged következtetni, hogy ezzel Coward felduzzadt szkriptjét kurtították, ahogy csak lehet. Maguk a flashbackek is ügyesen vannak megoldva, bár hozzá kell tennem, hogy néhol már rezgett a léc, és az elején baromi nehéz volt követni ezeket az időbeni ugrálásokat.
A végén sem lehetett normálisan, de akkor már lesz*rtam, mert rájöttem, hogy nem ez a lényeg. Sokkal inkább az, hogy a néző is belekóstolhasson, milyen lehet a matrózok élete. Cowardnak tengerész ismerőse is volt, így részben az ő sztorijai alapján dolgozott, és bár én ehhez nem értek, a korabeli vélemények egyetértettek abban, hogy amennyire csak lehet, hitelesen ábrázolta a hadihajókon uralkodó viszonyokat. Nekem ugyanakkor egy "kicsit" túlságosan is ártatlan 40-es évek feelingje volt, ami persze egy 40-es évekbeli filmtől nem meglepő, mégis furcsa az állítólagos hitelesség tükrében.
Ami a technikai megoldásokat illeti: le a kalappal előttük! Valószínűleg leginkább Lean érdeme, hogy az összeollózott hadakozós jelenetek a korhoz képest is pöpecül működnek, és nem ütnek el olyan nagyon a film többi részétől. Azért a víz alatti felvételért pedig külön gratula! Lehet, hogy csak trükkfelvétel, de akkor is baromira hatásos (mivel pont ezidőtájt fejlesztették ki a víz alatti filmrögzítés technikáját, még az is lehet, hogy tényleg ott vették fel, de erről sajnos nem találtam megfelelő infokat).
Még egy fontos dolgot kell megjegyezni: a filmen első szerepében feltűnik egy Sir is, méghozzá Richard Attenborough, még tejfelesszájúként - ő játssza a gyávát. Mert hogy azért propaganda ide, vagy oda, az is kellett ebbe a filmbe (noha jóóól meg is bánta aztán). Korában a kritika jól fogadta, de érdekes módon a Haditengerészet, akinek a s*ggét is kinyalják, annyira nem komálta: "In Which We Sink"-nek csúfolták, de minden bizonnyal így is sokat köszönhetnek a filmnek, mert akinek ettől nem jön meg a kedve a nácigyilkolászáshoz, semmitől nem fog.
