Korábban már foglalkoztam a Mission: Impossible filmekkel a blog hasábjain belül, így most nem kellett titeket untatnom azzal, hogy ismét előveszem őket, és felmondom a leckét. Visszaolvasva az akkori írásaimat (amiket e film bejelentésének hatására pötyögtem be) nem sok minden változott azóta: Tom Cruise - ahogy tippeltem - rövid hajjal akciózik, visszatért Ving Rhames, Jeremy Renner és Simon Pegg is, és az író-rendezői teendőket ismét egy biztos kezű filmesre bízták.
Christopher McQuarrie lassan kiérdemelheti a Tom Cruise személyi író-rendezője címet, hiszen azon felül, hogy ő a felelős a Valkűr, A holnap határa, a Jack Reacher, és az M:I 5 forgatókönyvéért, utóbbi 2-nél még a rendezői feladatokat is ő látta el. És bár a Jack Reacherért nem rajongtam annyira (és ami tetszett, az a realisztikussága, ami lássuk be nem a M:I filmek legnagyobb erénye), azért bíztam benne, hogy még a rohamtempó ellenére is (hiszen az év végéről július végére hozták előre a bemutatót) színvonalas darabot szállít le a Közönséges bűnözők írója.
Egyetlen egy hibát követtem csupán el, mielőtt jegyet váltottam a filmre. Újráztam az előzményt. A Fantom protokoll meg hát messze a kedvenc M:I etapom (és így sokadszorra még jobban tetszett), és az a nagy helyzet, hogy a Titkos nemzet nem olyan. Brad Bird játékossága annyira jól állt a franchise-nak, hogy ezt elvéve a képletből maradt egy kis rossz szájíz, mikor kiléptem a moziteremből. De tényleg csak egy kicsi, mert ez a film még így is a széria második legjobbja.
Az előző rész végén meglebegtetett Szindikátus névre hallgató anti-IMF csoport kib*szik az IMF-fel, akiket ezért fel akarnak oszlatni. Ethan Hunt persze nem hódol be, és bujkálás közben magánakciózásba kezd anti-anti-IMF-ként, amihez egy idő után csatlakozik majd Benji is, illetve később Brandt ügynök és Luther is. A Sean Harris által alakított főgonosz természetesen ravaszabb bárkinél, és anti-anti-anti-IMF módba kapcsol egy szép angol beépített titkos ügynökkel az oldalán.
Visszatérve erre a rossz szájízre: a sztori komolyabb és komorabb, bár szerencsére azért most is sokminden elromlik, amivel úgy terveznek, hogy nem fog, és eléggé csavaros is ahhoz, hogy bizonytalanok legyünk azzal kapcsolatban, hogy ki kinek az oldalán van, és leginkább miért? Árulások most is vannak, de hál'istennek sikerült ezeken is annyit csavarni, hogy egy pillanatra se tűnjön önismétlésnek. Viszont a maszkos átverés messze a legátlátszóbb az eddigiek közül.
Nagyjelenetek megint akadnak, Cruise ismét a határait feszegette. Már a nyitójelenet is magasra teszi a lécet (a reklámkampányt is erre építették főleg), és alá kell írnom, hogy a repülőgép oldalán kapaszkodás tényleg baromira izgalmas. Megvan az autósüldözés, kicsit kapunk az első rész hangulatából is, és ismét van egy hely, ahová lehetetlen bejutni, de főhőseinknek természetesen mégis sikerül. Mondjuk akadt problémám vele, akármennyire izgalmas és látványos ez a jelenetsor is.
Először is: a búvárszerkó ki van zárva, mert a fémcuccokat bejelzi a detektor - gyanús nekem, hogy a kicsérelndő kártyában is kéne lennie némi fémnek (a spéci oxigén-szint kijelzős ruháról nem is beszélve), de efelett még csak-csak szemet huny az ember. Azt viszont már nehezebben hiszem el, hogy senkinek nem jutott eszébe 1-2 teszkós zacskóban vinni magával még egy kis plusz levegőt, hogy az a 3 perc ne legyen ennyire kicentizve. Tudom, így izgalmasabb volt, de igazság szerint meg lehetett volna oldani: a bejutáskor kilyukadhatott volna, vagy Hunt el is veszíthette volna, és akkor máris nem akadnék fenn ezen ennyire...
Simon Pegg Benjije egyre több szerepet kap, és most jött el az a pont, ahol azt mondom: néha már kifejezetten irritáló. A viccesnek szánt jópofiskodásokból egy idő után sok, és ezt különösen az autós üldözésnél érezni, amiben akárhányszor őket látjuk, Pegg viccesen próbál grimaszolni, és kommentálni az eseményeket. MINDEN. EGYES. ALKALOMMAL. Jeremy Renner ugyanakkor háttérbe szorul, egy valamire való akciójelenetet nem írtak neki, így egy kicsit visszaszívnám a 4. résznél általam írt sorokat vele kapcsolatban.
Ami viszont jó, hogy végre Crusie kapott maga mellé egy odab*szós női karaktert Rebecca Ferguson megformálásában. Nem, annyira azért nem lopja el a showt, ami indokolná, hogy az origón 25 cikkben is írjanak róla, de tény, hogy a sorozat nem a női karaktereiről volt híres, és ez most változni látszik (már a negyedik részben is érezni lehetett Paula Pattonnál, hogy valami készül, de ez volt az igazi). És vicces, de most valahogy Cruise-t is minden eddiginél kevesebbnek éreztem.
Összegezve az eddigieket: a játékosság nagyon hiányzik, mert remekül áll a sorozatnak, az akciójelenetek pöpecül néznek ki, és adjunk hálát az égnek, hogy minimális a CGI használat, a karakterek terén pedig vegyes a kép. Van, aminek örülhetünk, és van, aminek nem. Oh, és még egy fél mondat a főgonoszt alakító Sean Harrisről: az az ember egy igazi átváltozóművész, és most is remek munkát végzett, kár, hogy az M:I szériáról továbbra sem lehet elmondani, hogy erős lenne a rosszfiúk terén.
U.I.: Rékasi Károly hiánya a szinkronból érződik, de Széles Tamás sem okoz csalódást.
U.I.2: Írásaim a korábbi részekről: M:I, M:I 2, M:I 3, M:I 4
