John Ford, Henry Fonda, Jack Lemmon, James Cagney... Hát lehet egy ilyen rendezővel az élen, ilyen színészekkel a kamera előtt valami teljesen érdektelent alkotni? A Mr. Roberts a legjobb példa rá, hogy igen, lehet. Mondom ezt úgy, hogy az alapanyag sem volt akármi, mert bizony az eredeti regényből készített Broadway darab filmes átiratáról van szó, szóval joggal várnánk valami eget rengetőt. De a több, mint 2 órás játékidő ilyesmivel sajnos nem szolgált.
Egyébként maga Fonda is érezte, hogy a film nem sikerült túl jól, és nem azért, mert már túl öreg volt a szerephez. Neki meg aztán lehet az ilyesmiben hinni, mert hát mégiscsak éveken át játszotta színpadon a karaktert a 40-es években, így pontosan tudta, mitől döglik a légy. Az megint más kérdés, hogy a producerek a kora miatt le akarták cserélni valaki fiatalabbra, de többek között Marlon Brando is visszautasította az ajánlatot, így ismét jöhetett egy Ford-Fonda film, méghozzá az utolsó előtti (mivel egy kicsit megromlott a Mr. Roberts forgatása alatt a viszonyuk).
A Mr. Roberts egy háborús dramedy, melynek főszereplője egy rakodóhajón szolgál, messze a fronttól, viszont minden vágya, hogy ő is harcolhasson végre, mert elképesztőmód unja magát a mostani beosztásában. Át is helyeztetné magát, de a James Cagney által játszott kapitány egy igazi p*cs, aki csak az előléptetésre hajt, így foggal körömmel ragaszkodik legjobb munkaerejéhez, még úgy is, hogy ez láthatóan senkinek sem jó így. Nagyjából ennyi...
Ez a film nem a sztorijával hódít, mert az meglehetősen esetlen. Normális íve nincs neki, a befejezés is suta, és egyébként is rettentően érdektelen, hogy mi történik azon a hajón. Persze ha olyan szemmel nézzük, hogy "hát de a készítők pont ezt akarták érzékeltetni", akkor ez a legzseniálisabb film valaha, de én ennek ellenére is azt mondom, hogy az olyan történet-centrikus nézőknek, mint amilyen jó magam is vagyok, nem a legjobb választás egy jó kis esti hahotázásra.
Klasszikus vígjátéki elemek ugyan találhatóak benne, de csak elvétve. Jó néhányszor fel lehet nevetni a filmen, és a hajón uralkodó hangulatban is van valami pozitív a sok szenvedés közepette, de mégsem lehet hasfalszaggatóan erős humorral vádolni. Ilyen tekintetben a szerepéért a legjobb mellékszereplőnek járó oscart is bezsebelő Jack Lemmont kell kiemelni, aki kicsit ugyan túljátssza a karaktert, de így legalább sokkalta viccesebb lesz a figurája, mint amilyennek azt megírták.
Ha úgy vesszük, kicsit a M.A.S.H. és A 22-es csapdája előfutáraként is felfogható, hiszen mindként film arról szól, hogy a sok szerencsétlenség közepette is megpróbálnak a szereplők tudomást sem venni a háborúról, és inkább csak lustálkodnak, meg jól érzik magukat a hadsereg kontójára. Másfelől viszont az egy évvel korábban készült Zendülés a Caine hadihajón is eszünkbe juthat a legénységet szabályosan terrorban tartó kapitányról. De az imént felsorolt filmektől legalább annyira különbözik is, mint amennyire hasonlít rájuk.
Ford rendezéseivel (hiába ő a rekorder az Oscaron a kategóriában a maga 4 díjával) nem mindig vagyok kibékülve. Most is jól jött volna, ha vizuálisan is izgalmassá teszi ezt a darabot (hiszen a film ennyivel többet tud nyújtani a Broadwaynál), de ehelyett megmaradt a sok helyütt statikus kameránál, egy helyből felvett, hosszan kitartott párbeszédeknél. Az egyedüli pozitívuma az, hogy maga is a tengerészetnél szolgált a II. világháború alatt, így az ő segítségükkel készülhetett el ez a film (ami ugyebár nem fest túl jó képet a tisztekről...)
Azért az operatőri munkát is lehet néhol dicsérni: amikor nem a párbeszédek mennek, egészen hangulatos felvételeket kapunk (a tengeri naplementékkel engem mindig meg lehet venni). Kár, hogy az egész film dialógokra épít, így maradnak a színészi alakítások, amik egyébként fantasztikusak... Nem úgy, mint maga a film, amire ráfért volna egy pattogósabb szkript, és egy jobban átgondolt rendezés, mert ezt így csak alibinek érzem John Fordtól.
