A nevem Holmes. Sherlock. Holmes. És már 93 éves vagyok. Bizony. Elszállt az idő felettem is, a legnagyobb ellenségem már nem a bonyolultsága miatt megoldhatatlan bűnügy, hanem a szenilitásom. Hol is tartottam? Ja igen. Sherlock Holmes karaktere a reneszánszát éli napjainkban, így mondhatni szükségessé vált, hogy a karakternek egy eddig kevésbé ismert oldalát is megismerhessük végre, nehogy ráunjunk a folyton folyvást zseniálisan megoldott bűnügyekre és hasonlókra...
Bár a Cinefesten nem kapott a magyar keresztségben nevet, azért én az imdb adatlap alapján bízok benne, hogy nem a "magyar nézők igényeinek megfelelő" címet kap majd a magyar forgalmazásban. Most kivételesen az egyébként a nem mindig megoldás "angol cím tükörfordítása" lehetne a befutó. Én úgy szeretném! Szóval nem kell "Halálos rendőrautóhajsza Texasban", meg hasonló baromságok, hanem csak az, amit az alkotók is szerettek volna közölni. Mert ez a film egy rendőrautóról szól, méghozzá természetesen nem egy hagyományosról...
Meglepően kevés szó esik az idei év Egy csodálatos elméjéről, pedig szerintem többet érdemel annál a közel 1 éves csendnél, ami a tavalyi torontói bemutatója után következett. Persze Edward Zwick nem egy Ron Howard, és Tobey Maguire sem egy Russell Crowe, és a sakk sem olyan népszerű, mint az elméleti matema... Izé, mindegy. Pedig van egy jó hírem! A Gyalogáldozat egy tök jó film, aminek sikerült az a bravúr, amit soha nem gondoltam volna: érdekes és izgalmas volt, és a sakkról szólt.
Stanley Kubrick és Kirk Douglas már az elején tudta, hogy nem ebből a filmből fognak meggazdagodni. Az alapjául szolgáló regény végkicsengése nem éppen pozitív, és hát ugye Hollywood legtöbbször a happy endekről szól. Egyébként még Kubrick fejében is megfordult, hogy átírja a végét, megmentve ezzel a halálraítélteket (sőt, át is írta), de aztán meggondolta magát. Mondjuk Douglasnek fix fizuja volt (ami a film költségvetésének közel harmadát kitette), ellenben a rendező úrral, aki a bevételek bizonyos százalékáért vállalta el a dolgot, lényegesen többet kockáztatva ezzel.
Én úgy tippeltem, hogy ezzel a filmmel a törökök biztosan bejutnak a legjobb 5 közé - remélhetőleg a Saul fia mellé - a 2016-os Oscar gálán a legjobb idegen nyelvű film kategóriában. Jelen sorok írása közben úgy áll a dolog, hogy lehet, hogy ezt a filmet a franciák indítják (a törökök időközben a Sivas mellett döntöttek), mert noha török rendező török nyelvű filmje kizárólag török szereplőkkel, francia pénz (és egy francia forgatókönyvíró) is van a háttérben. Na de mindegy, ez szeptember 23-án derül majd ki, egyelőre annyit lehet tudni, hogy bekerült a franciák top5-jébe, többek között a Cannes-i győztes Dheepan mellé.
Fogalmam sincs, hogy mit láttam, de imádtam. Talán így lehetne a legjobban összefoglalni azt az élményt, amit a Cinefesten eltöltött második napom első filmje alatt éltem meg. A homár Yorgos Lanthimos első angol nyelvű filmje, és be kell vallanom őszintén, hogy ha ezt így odaböfögte volna nekem valaki, mint hasznos tudnivalót, hát nem lettem volna okosabb tőle. A görög rendező eddigi munkáihoz nem volt szerencsém, de erősen elgondolkoztam azon, hogy pótolom eme hiányosságomat.
Sundance győztes, méghozzá duplán is: hiszen nem csak a fesztivált nyerte meg, hanem a közönségdíjat is bezsebelte. Ez pedig viszonylag ritka - mármint hogy a "szakma" és a nézők ugyanazon a véleményen legyenek. Bár ettől függetlenül sajnos nem lesz a Whiplash-hez hasonló Oscar-bomba, sőt, nagy valószínűség szerint az Akadémia jelölésre sem fogja méltatni. Nem mintha nem érdemelné meg, de ez sokkal inkább indie-filmes, mint Oscar-kompatibilis alapanyag. És ez jól is van így.
Viszonylag friss hír, hogy ezt a Los Angeles-i transzvesztita mikroközösség egy fél napját megörökítő film magyar forgalmazóra lelt. Pontosan nem tudom az okot, de feltételezhetően nem a pénzszerzés motiválta a hazai szakembereket, mert valahogy nem látom magam előtt, hogy tömegek fognak tódulni erre a koncepcióra (miközben mondjuk a Rajtaütés 2-t, vagy a Snowpiercert rögtön DVD-, meg TV-forgalmazásra száműzték). De természetesen ez nem jelenti azt, hogy rossz film volna a Tangerine.
A tavalyi kihagyás után végre ismét lejutottam a miskolci Cinefestre, és jó filmekre éhesen vetettem bele magam a mozizásba. Az első film, amihez szerencsém volt a James White-ra keresztelt, magyar vonatkozással is bíró keményvonalas dráma volt. Az a fajta, amelyik elvárja a végén, hogy sírj. De én nem sírtam. És ezt részemről nem (csak) az empátia hiányának tudnám be, hanem inkább annak, hogy a James White már-már idegesítően semilyen.
John Ford, Henry Fonda, Jack Lemmon, James Cagney... Hát lehet egy ilyen rendezővel az élen, ilyen színészekkel a kamera előtt valami teljesen érdektelent alkotni? A Mr. Roberts a legjobb példa rá, hogy igen, lehet. Mondom ezt úgy, hogy az alapanyag sem volt akármi, mert bizony az eredeti regényből készített Broadway darab filmes átiratáról van szó, szóval joggal várnánk valami eget rengetőt. De a több, mint 2 órás játékidő ilyesmivel sajnos nem szolgált.
