A távol-keleti filmművészettel mind a mai napig hadilábon állok, de amint időm engedi, igyekszem pótolni a lemaradásomat. Most egy japán film került a látómezőmbe, amiről annyit kell tudni, hogy annak idején nyert pár díjat, és hogy ez az "annak idején" bizony már nem ma volt. Több, mint 50 éves darabról van szó, amit 55 évvel később remake-eltek is, bár annak a változatnak már koránt sem ennyire pozitív a visszhangja. Azt mindenesetre szinte mindenki hangoztatja, hogy sokkal brutálisabb, mint az '59-es változat.

A Berlinálén mutatták be, és fontos díjakat zsebelt be: a legjobb férfi és női főszereplőnek járó Ezüst Medvét, amivel rögtön komoly Oscar-játékossá lépett elő. Legalábbis a sajtó az idén (mint szinte minden évben) egyébként meglehetősen kompetitív legjobb férfi és legjobb női főszereplő kategória ötje közé várja mind Tom Courtenayt, mind Charlotte Ramplingot. Van egy sanda gyanúm, hogy ebből nem lesz semmi, és nem amiatt, mert nekem személy szerint nem tetszett a film.

Phejj, magyar cím! Phujj, de rossz! Stb. Most, hogy kitomboltuk magunkat, amiért a 20th Century Fox nem engedte a magyar keresztségben a "Mars" szót a címben szerepeltetni, beszéljünk az igazán fontos dolgokról. Például arról, hogy ez egy nagyon jó film, függetlenül attól, hogy magyarul hogy nevezzük, és aminek nyilván semmi köze ahhoz, hogy milyen a darab élvezeti értéke. Meg arról is beszélhetünk, hogy a külső, Mars felszínén játszódó jelenetek kivételével szinte minden mást itt, Magyarországon forgattak. És ez tök jó.

A tavalyi év egyik nagy meglepetése volt - legalábbis számomra mindenképpen - Az útvesztő című film. Nem vártam tőle semmit, de elég sokat kaptam végül. Jó filmélmény, és már az arról szóló értekezésemben is megírtam, hogy most már nagyon várom a folytatást... És mégsem vártam. Tudom, tudom... De amikor kijöttek az első promóanyagok, egyszerűen elkezdett NEM érdekelni a film. Valószínűleg ugyanazt érezhettem, mint az USA mozilátogatóinak egy nagy része, hiszen sajnos-nem sajnos Az útvesztő folytatása nem úgy tejelt a kasszáknál, ahogyan azt várni lehetett.

A színész és a rendező mesterséget is űző izlandi fenegyerek, Baltasar Kormákur megtalálta a tökéletes matériát: hiszen azon felül, hogy egy elképesztően látványos film képe bontakozik ki előttünk pusztán a rövid tartalom elolvasását követően is, drámából és izgalmas karakterekből sincs hiány. Az más kérdés, hogy utóbbiakból sajnos túl sok van, és kicsit agyonnyomják egymást az értékes játékidőért, de panaszkodni talán ezért senki sem fog, mert még így is mindenki megtalálja majd a számítását.

(A film egy másik magyar címen (48 óra) is ismert, én az Eddie Murphy-s problémák elkerülése végett inkább a tükörfordított cím mellett döntöttem.)

A háború alatt forgatott háborús filmeknek van egy kellemes puskapor szaga, kiváltképp ha olyan országban készül, ami nyakig benne van a csatározásokban. Korábban már volt szó a blog hasábjain belül a Blimp ezredes élete és halála című, 1943-as, színes (!), magyar vonatkozással is bíró epikus angol filmről, és azóta is ledöbbenek, valahányszor rágondolok, hogy ez ott, abban az időben, azok között a körülmények között elkészülhetett. És bár a Jól telt a nap? lényegesen visszafogottabb ilyen szempontból, ez a film is megér egy misét.

Ez egy nem túl ismert, de annál jobb film két hatalmas sztárral (Yul Brynner és Marlon Brando) a főszerepben (még akkor is, ha a 60-as évek nem éppen Brando évtizede volt). Egy izgalmas, és csavaros háborús kémthriller. Mégis: miért nem hallani róla szinte semmit? Bezzeg ha az eredetileg felkért Stanley Kubrick rendezte volna, most bizonyára mindenki méltatná minden erényét. Így viszont idestova 50 éve várja a süllyesztőben, hogy újra felfedezze magának a világ. Hát, én most megpróbálom a lehetetlent.

Némafilm. Már megint egy némafilm?! Bevallom őszintén, a filmművészet ezen korszakát még mindig csak ízlelgetem, mert egyrészt nem egyszerű hozzászokni ehhez a stílushoz, másrészt pedig annyi minden más van azon a bizonyos watchlisten, hogy az ember ritkán veszi rá magát, nah... Pedig néha nagyon is érdemes, és ha ajánlhatok valamit eddigi limitált tapasztalataimat hasznosítva: ne a szovjet filmművészettel kezdjétek. Művészileg előrébb jártak, mint az USA, de pont emiatt nehezebb őket befogadni is.

Amikor ez a film elkezdett a megfelelő emberek gondolatiban formálódni, még teljesen máshogy nézett ki. Egészen konkrétan az Eminem főszereplésével készült 8 mérföld folytatása lett volna - elég meredek, hogy onnan hogyan jutottunk el egy boxdrámához... Bizonyára egy óvatlan pillanatban a freestyle rapcsatákat kihúzták, és átírták boxmérkőzésekre, és voilá! Na jó, talán ennél egy kicsit komplikáltabb volt, és többet fejlesztettek a könyvön, de még így is elég komoly problémák vannak vele.

Semmit nem tudtam erről a filmről, amikor beültem rá Miskolcon. Ez részben szándékos volt, mert ha nagyon akartam volna, nyilván utána tudok nézni, de gondoltam, hogy a cím és a hely, ahol vetítik (azaz a Cinefest) mindent elmond: drogozó fiatalok érfelvágós drámáját, vagy valami durva krimit vizionáltam magam elé. Nem is tévedhettem volna nagyobbat, ugyanis a Kábszer az év egyik legjobb vígjátéka. Egy olyan darab, amire a "meglepetésfilm" terminust kitalálták.