Guy Ritchie az angol undergroundból küzdötte fel magát a Hollywood-i stúdiófilmek világáig. Sok víz lefolyt már a Temzén, mióta berobbant A ravasz, az agy, és a két füstölgő puskacső című filmjével a köztudatba. A stílus bár a technikai fejlődéseknek, és a stúdiókontrollnak hála kicsit már kicsit megváltozott, de a lényeg még mindig felismerhető. Guy Ritchie ismét egy jó filmmel lepett meg minket, noha azt én is aláírom, hogy a direktor úr rajongói valószínűleg csalódni fognak.
Ne kérdezzétek, hogy ezt a magyar címet milyen megfontolásból adták a filmnek, mert konkrétan semmiféle támadásról sincs szó benne. Illetve az elején menekülni kell, mert *majd* jönnek a németek, de azt azért mégiscsak túlzás lenne állítani, hogy ez egy fontos momentum a filmben, amiről érdemes lenne elnevezni. Az eredeti angol cím első pillantásra okozhat némi fejtörést, de segítek a megfejtésében: az "Alex" Alexandria városának rövidítése, az Ice Cold pedig arra a jéghideg sörre utal, amit a több napos Szahara-kaland után főhőseink jóízűen elfogyasztanak.
8 Oscar-díjas monstrum, egy hamisítatlan hollywoodi alkotás az 50-es évekből. Egyike a legtöbbet fialó filmeknek abból az évtizedből, tengerparton csókolózós jelenete a mai napig az álomgyár egyik legikonikusabb pillanataként van aposztrofálva. Nem mellesleg háborús és romantikus film is egyszerre, bár utóbbiból lényegesen több van benne. Oh, és ami talán a leginkább meglepő: az amerikai hadsereget nem egy szuperkatonákból és hősökből álló alakulatként, hanem hanyag, gyakran erőszakos, és sokat piáló emberekként mutatja be.
Így közel egy hét távlatából szemlélve az eseményeket érdekes dolgot figyeltem meg. Míg az USÁ-ban kasszasikerként, és ami jelen esetben fontosabb: kritikai sikerként robbant be Amy Schumer első filmje, addig idehaza alig köszörül - az előjátszásokkal együtt is csak 11 000 nézőre futotta tőle, ráadásul a filmes véleményformálók jó része sincs elragadtatva a látottaktól. Míg a Vakáció ottkint nem érdekelt senkit, és szinte csak negatív kritikákat kapott, viszont idehaza elég jól kezdett, és érdekes módon rendre jelennek meg pozitív kritikák...
A mesterlövészek (nem a vadnyugatiak, hanem a távcsöves puskával randalírozók) életéről furcsának tűnhet izgalmas filmet készíteni. Elvégre is: kevés unalmasabb dolog lehet, mint egész nap ugyanabban a pózban gubbasztani, jobb esetben feküdni, és kémlelni a szuper távcsöveden keresztül a környezetet, hátha meglátsz egy kilógó kézfejet az ellenség táborában, vagy valami aprócska kis jelet, ami esetleg arra utalhat, hogy netalántán valaki megmozdult a rejtekhelyén.
A recept ismerős lehet (a "kedves ellenségem" szakácskönyvből főztek ezúttal is), de az egyedi ízek ismét betaláltak, egy félelmetesen jó filmet eredményezve. A 4 millió dolláros büdzsé - csak halkan jegyzem meg - még magyar viszonylatban is megvalósítható lenne, csak hát megint ott az a fránya mumus, amit úgy hívnak, hogy forgatókönyv: mi azt nem nagyon tudunk írni, ezért aztán esélytelen, hogy ennyi pénzt valaha is össze lehessen kaparni egy normális filmötletre.
A Bajtársak voltunk a vörösek vs. fehérek küzdelembe, azaz a dicső orosz forradalomba kalauzolja el a nézőt. 1968-ban, de fekete-fehér képpel készült, fényképezésben magas minőségű, de történetvezetésben tipikus szovjet gyengeségeket magán viselő propagandafilm, amiről kezdetben még azt hihetné az ember, hogy egy érdekes témához, magához a propagandához nyúl (lásd még: Ellenség a kapuknál, A dicsőség zászlaja), de helyette "csak" egy sima pillanatképet kapunk a krími eseményekről.
A főhős ugyanis a forradalom előtt fotósként dolgozott, így a jól ismert "semmihez sem, de ahhoz nagyon értő" orosz vezető rábízza a hadizsákmányként megszerzett videókamerát, hogy készítsen vele felvételeket. Nem érdekes, hogy a két berendezés teljesen máshogy működik, ha ez a parancs, hát ez a parancs. Kap mellé egy segítőt is, egy amolyan "nép gyermekét", aki bár nem túl eszes, mégis megvan a véleménye mindenről, továbbá természetesen rátermett, mert hát egy vörös katona mi más lenne?
A sztori viszont az elején megpedzegetett propagandafilm-készítéses irányról gyorsan letér, és egy balulsikerült kamerás felderítőrepülés után afféle roadmovie-ba csap át, ahol a két főhős az ellenséges vonalak között, a Krími-félszigeten kényszerül túlélni. Ami nem is olyan könnyű, mert hiába vannak ott az "övéik" is, papírok nélkül nem sokra mennek, hiszen jó orosz szokás szerint azonnal végeznék is ki őket. Jah, és van amúgy egy másik szál is, amiben a fehérek egy tisztjének életét követhetjük végig.
Ezt azért említettem így, ilyen félmondat-szerűen, mert a film sem sokat foglalkozik vele. Kb. úgy, ahogyan most én csináltam: "jah, van ám még ő is, nézzétek!". Persze van kapocs a két szál között, de az arányok nagyon eltolódnak a címben is említett "bajtársak" irányába. Az ő "kalandjaik" persze érdekesek, csak tényleg azt sajnálom, hogy nem használták ki a kamerázás erejében rejlő lehetőségeket. Pedig ezt, különösen úgy, hogy a sztori a 20-as évek elején játszódik, nagyon szívesen megnéztem volna.
Amit tehát helyette kapunk, az egy kis ízelítő a forradalmi helyzetből: a fehérek a jól védhető Krim-félszigetre vonultak vissza, a vörösöknek meg információkra van szüksége a támadáshoz. A frontális móka az öngyilkossággal ér fel, így hadicselhez folyamodnak, részben a főhőseink által gyűjtött információknak hála. És ez a hadicsel egyébként egyszerű, de vizuálisan baromi jól néz ki - kár, hogy erre a tényleg nagy léptékűnek tűnő csatára elég sokat kell várnunk.
Egy "road movie" jellegű filmnél minden a két főszereplőn múlik: mennyire írták meg jól a karaktereket, és mennyire hitelesen játsszák őket. Különösebb panaszunk egyik részre sem lehet. A tehetősebb családból származó Andrei nem 100%-ban hithű vörös, egy kicsit másképp látja a dolgokat, ami mindenképpen izgalmassá teszi a karakterét. Persze ezek a "másként látások" általában csak arra valók, hogy az egyszerű paraszti logikát alkalmazó Ivan megmagyarázza, miért is akkora hülyeség valamennyi. Hát jah, az ilyesmire érzékenyeknek nem javallott a film megnézése...
Furcsa mód azonban mégsem érződik annyira a Bajtársak voltunkon, hogy csak és kizárólag a bolsevik tutimegmondásra törekedne. Egyrészt sokat foglalkozik magukkat a szereplőkkel is, nem csak a forradalmi történésekkel, másrészt pedig sokszor kedves és humoros, ami sokat old az egész hangulatán. A fehérek oldalát persze lényegesen kegyetlenebbnek, és távolságtartóbbnak mutatja be (mert ugye gazdagok, úri származású a többségük), de ez is inkább, mint tény, semmint propaganda-elem jelenik meg (mert azért a vörös vezetők sincsenek mindig a topon).
Egyesek háború-ellenes filmként hivatkoznak rá a lezárás miatt, de szerintem ez nem teljesen igaz. Valóban, nem mondanám happy end-szerűnek a záróképsorokat, de ettől még nagyon is érződik a filmen, hogy melyik oldal igazságát szajkózza, és hogy igen is fontos volt nyerni, áldozatokat hozni, mégha sok ezek közül értelmetlennek is tűnik. És engem igazol még a lezáráshoz pakolt "áldokumentumfilm" is, ami Andrei felvételeiből lett összevágva (mondjuk ez kicsit csalódás volt, kiderülhetett volna, hogy valódi felvételek köré húzták fel a sztorit...)
A film alapja egy híres orosz regény, melyet már többször is megfilmesítettek (legutóbb épp idén), de az 1972-es változatot tartják a legjobbnak mind közül. Ezt még Oscarra is jelölték, de abban az évben a franciák nyertek A burzsoázia diszkrét bájával. Eredetileg 3 órás, de létezik többféle változat is belőle, nekem most a kb. fél órával rövidebb DVD kiadáshoz volt szerencsém. És látatlanban is azt mondom, ennyi játékidő is bőven elég ehhez a sztorihoz.
Azért szeretek elkezdeni nagyobb volumenű toplistákat gyártani, mert bár tény, hogy több gyengébb darabba is belebotlok, ráveszem magam olyan filmek megnézésére is, amiket más körülmények között jobb esetben is 10 évig halogatnék. Pedig néha érdemes rászánni az időt olyan művekre, amik nincsenek igazán piedesztálra emelve, mert bizony megesik, hogy az ismeretlenségük oka nem a gyenge színvonalukban keresendő. Nos, ez a helyzet A katona apja című szovjet filmmel is.
A Ballada a katonáról előtt Grigoriy Chukhray készített már filmet háborús zsánerben. Azt gondolnánk, hogy ha témájában nem is, stílusában mindenképpen hasonló a két darab. De őszinte leszek: meg nem mondanám, hogy a két film mögött ugyanaz a rendező állott. Pedig csak három év választja el őket egymástól, és mégis! Ami pedig a legfurcsább az egészben, hogy A negyvenegyedik, bár korábban készült, színes film, méghozzá nem is akármilyen!
