Judd Apatow a lehető legjobbkor érkezett a hollywoodi vígjátékfront élvonalába: épp akkor, amikor Adam Sandler egyre másra vállalta el a vállalhatatlan (hehe, szópoén) vígjátékok sorát, és Ben Stiller is idétlenebbnél idétlenebb filmekben játszva gondolta azt, hogy vicces dolgokat csinál. A 40 éves szűzzel berobbanó rendező elsősorban igaz producer, de 2005 előtt nem volt túlságosan aktív a mozifronton. Adam Sandler ex-szobatársa viszont azóta sorra ontja magából a vígjátékokat, illetve újabban az annak szánt darabokat. A lejtő egyik következő állomása a 40 és annyi, a Felkoppintva spin-offja, ami már csak árnyéka az 6-7 évvel ezelőtti Apatow-filmeknek.
Az Apatow-vígjátékoknak van ez a sajátos intelligens-buta humora, ami az életet lazán kezelő, szabályokra fittyet hányó, de művelt emberekre jellemző. Legalábbis a Felkoppintva szereplői ilyenek voltak. Ezt persze vagy megszereti az ember, vagy nem, mindenesetre sokkal emberibb humorforrásokat kaptunk ezekből a filmekből, mint például az ócska tinivígjátékokból. Na most viszont már elérkeztünk arra a pontra, hogy a humornak nyomát sem lehet felfedezni, helyette viszont nem a vígjátékoknál szokás 1,5, hanem több, mint 2 órán keresztül nézhetjük a semmit. Jó, Judd szinte sosem adta alább 2 óránál a rendezéseit, és én szívesen nézek egy filmet 3 órán át is, feltéve, ha jó. És a 40 éves szűz, vagy a Felkoppintva még megfelelt ennek a kritériumnak...
A történet Pete és Debbie mindennapjaiba kalauzolja el a nézőket, ők a Felkoppintvában mellékszereplőként voltak láthatóak a Katherine Heigl és Seth Rogen páros mellett. A kapuzárási pánikon áteső Apatow tulajdonképp saját félelmeit és hát... életét tárja elénk a főszereplő pár segítségével. Pete egy lemezkiadót vezet, akik klasszikus rockzenészekre specializálódtak, vén rókákra, nagy visszatérőkre. A gond csak az, hogy ők már a kutyát sem érdeklik, így nem megy túl jól a bolt. Debbie egy üzletet vezet, ahonnan az egyik eladólány lopja a pénzt és ki kell deríteni, hogy kicsoda. A 2 gyerek közül a nagyobbik már tinédzser, így vele igazán nehéz a helyzet. Van még itt pénzkunyeráló apa Albert Brooks előadásában, kanos edző és spirituális vezető Jason Segeltől és egy szexi eladólány Megan Fox tolmácsolásában. Meg persze az a fránya 40-es, ami gyorsvonatként közeledik Pete irányába...
Alapvetően nincs gond a felvázoltakkal, életszerű/szagú szituációkat kapunk, de valahogy hiányoznak a poénok és az annak szánt dolgok után is csak kínos csendben ül az ember a vászon előtt. Mindehhez hozzájön az elképesztően hosszú 134 perces játékidő (aztán ehhez van még egy unrated verzió is), szóval nem kizárt, hogy sokan unatkozni fognak rajta. A fő gond ugyanis, hogy nem használták megfelelően azt a fránya vágóollót, így tele van totál felesleges jelenetekkel a film, amik csak lassítják a történések folyását. Ettől aztán még a Tarr Bélán edződött mozinézők is elbóbiskolhatnak néha, pedig egy vígjátéknak nem ez lenne a fő ismertetőjegye.
Nézzük, hogy miért is kell izgulnunk? A fő problémája ennek a tehetős amerikai családnak, hogy lehet, hogy majd el kell adni a palotát, izé: házat, ahol élnek és egy kisebbe kell költözniük. Sokaknak most megszakad a szíve, ha nem vigyáznak még a BMW-t is el kell adni és egy használt Ford terepjáróval kell beérniük, vagy marad a másik kocsi. A főszereplőkről egyszerűen lerí, hogy nagyon tehetősek és a kockázat nem is az, hogy totálisan tönkremennek, hanem lejjebb kell adniuk az eddigi életszínvonalból, mert lehet, hogy a házban, ahová költözniük kell nem lesz elég dugaszolóaljzat tölteni az iPodokat, iPhoneokat, MacBookokat meg a többi kis kiegészítőt.
Pete bringázik, teljesen fitt alakja van, de felesége nem engedi, hogy néha-néha egyen egy kis édességet. Beleolvasnak a gyerekük facebookjába, miután az egyik hiszti után letiltották minden 21. századi technikai vívmányról, és napi 30 perc internettel kell beérnie. Meg egyáltalán: a főbb karaktereknek több problémás húzása van, mint a negatív szereplőknek. Persze, ettől életszerű az egész, de a film nem tart sehová. Nem kapunk megoldásokat semmire, csak egy nagy hisztit a végén. Talán a nagyszülőfronton rendeződnek egy kicsit a dolgok, de a nagy tanulság a család szeretete és hogy el kell(ene) fogadni mindenkit olyannak, amilyen. Nem tudom, nekem ez triviális, egy felnőtteknek szóló vígjátéktól kicsit többet vár az ember.
Judd Apatow szerepében Paul Ruddot láthatjuk, és a színész most is készségesen kiszolgálja a rendező wc-fétisét, kapunk jó néhány illemhelyen rányitós, "trónolós" jelenetet. Leslie Mann és a két kislány az életben is anya-lányai (az apuka pedig Judd Apatow) de mégis valahogy idegennek éreztem őket és ez elég durva dolog. Mert nem hinném, hogy a zenei ízlés-vita a házasság kb 15. évében kerül először terítékre, itt ezt mégis el kell hinnünk. A lányok egyébként felemás sikerrel színészkednek, a kisebbik meglehetősen hiteltelen volt a komolyabb jeleneteknél, de a fent említett rokonsági tényező miatt itt nem a castingosokat kell okolni. Albert Brooks egy roppant idegesítő karaktert ad elő... roppant idegesítően, viszont a másik nagypapi, John Lithgow egészen kellemes az eddig mellőző/mellőzött, de végül "új családra" találó férfi szerepében.
A 40 és annyi tehát vígjátékként megbukott, drámának sem az igazi, lévén nem nagyon tudjuk (itthon) átérezni az amerikai újgazdagok problémáit. Konfliktus az ugyan van, nem is egy, de ezeknek egy részére megoldást nem kapunk, egy másik részét unszimpatikusan oldják meg, szóval kevés igazán jó jelenet van. Erre még teljesen ráül a hosszú játékidő, így kb olyan, mintha realtime-ban néznénk végig egy pár terápiás beszélgetését, ahol ugyanezek a gondok előjönnek, csak szóban. Egy szó, mint száz: ez a film eléggé vontatott és unalmas, de biztosan megtalálja itthon is a közönségét. A korábbi Apatow-vígjátékok nyomába sem ér és igazából még egy unalmas délutánra sem tudom ajánlani, mert helyette akár malmozhatunk is.
