Aztarohadtéletbe! De imádom én ezt a filmet! Azt talán senki sem meri kétségbe vonni, hogy minden idők egyik legjobb westernjével van dolgunk, de én ennél tovább megyek: szerintem a Délidő tömény zsenialitás. Nem kell mögé látni hihetetlenül fifikás filmes csavarokat, egyszerűen csak engem már maga az a tudat lenyűgöz, hogy az egész sztori "realtime"-ban megy (illetve csak 95%-ban, mert kicsit kurtítottak rajta még a vágás során), azaz a cselekmény valóban az alatt a másfél óra alatt zajlik, ami a film hossza is egyben.
Engem az ilyesmi valóban le tud nyűgözni. Egy egyszerű kitétel, ami tulajdonképpen nagyon szűk keretek közé szorítja a mesélést, de épp ez az, amit maximálisan kihasználva igazi kuriózum kerekedhet a látottakból. De még mielőtt félreértené a kedves olvasó: nem pusztán emiatt gondolom úgy, hogy a Délidő egy joggal méltatott klasszikus. Ez csak az a bizonyos cseresznye a hab tetején, amitől igazán pikáns lesz az amúgy is felejthetetlen ízharmóniát kínáló sütemény.
Will Kane sheriff frissen házasodott és már a nászútra indulna, amikor táviratot kap a város: az egykori banditát, Frank Millert (nem a képregényírót és nem is a mi Caramelünket) kiengedték. Három régi cimborája pedig nemrég lovagolt át az utcákon a vasútállomás irányába, szóval Miller minden bizonnyal a déli vonattal érkezik. Kane először elhagyná a várost, de rá kell jönnie, sosem élhet nyugodtan feleségével, amíg ez a bosszúéhes bandita életben/szabadon van. Így hát visszaindul a városba és csapatot szervez a banditák ellen. Illetve csak szervezne, ha vállalná is valaki...
A film felépítése nagyjából úgy néz ki, hogy Kane elsétál a kocsmába, a templomba (figyelitek a sorrendet?), majd még pár "barátjához" házhoz is megy, hogy embereket gyűjtsön, miközben a felszínre tör egy csomó feszültség közte és friss felesége, közte és a sheriffhelyettes, közte és a fél város, a fél város és a város másik fele között... Szóval remekül megírt párbeszédek és a megállás nélkül, egyre inkább begyűrűdző kétségbeesés Kane részéről adják a Délidő sava-borsát.
Meg persze ott van a finálé, az elkerülhetetlen lövöldözéssel és klasszikus westernhez mérten az erkölcsi győzelemmel. Itt azonban kicsit több van emögött: a világháború után Hollywoodban bevett módszer lett, hogy a gyanú szerint komcsikkal kokettáló dolgozókat fekete listára tegyék, így lehetetlenítve el a munkájukat (akadt szürke lista is a gyanús személyek számára - Henry Fonda például ezért nem jutott szerephez az 50-es évek elején, amikor ez a film is készült...)
Ami viszont magával a Délidővel kapcsolatban érdekes, az az író személye, a ténylegesen fekete listára került Carl Foreman (akiről már volt szó eme blog hasábjain belül a Híd a Kwai folyónról született bejegyzésemben), aki tulajdonképpen saját magáról mintázta a főhőst. Elég csak kicserélni az oviból visszamaradt kiközösítő hollywoodi népségre Hadleyville lakosait és máris látható a párhuzam az egykoron elismert írózseni és az őt a "szelek változása" után teljesen magára hagyó (inkább a városból elküldő) emberek között. És hogy mit üzen nekik Foreman? Azt a zárójelenetből tudhatjuk meg, de aki most emiatt nem nézné meg a filmet, annak elárulom. Az, ahogy Cooper karaktere ledobja a jelvényét (ami egy ötágú csillag) a földre, verbálisan kb. annyit tesz, hogy: "Kapjátok be!"
Jó western nincs jó zene nélkül - ezt az axiómát itt sem sikerül megcáfolni. Tex Ritter (John Ritter édesapja) előadásában hallhatjuk az első olyan Oscart érő filmzenét, ami nem musicalhez készült. Igazán jó kis dalocska a "Do not forsake me, oh my Darlin'", ami rendszerint akkor csendül fel újra és újra, ha a főhős megjelenik a színen - igaz a hangkeverés a mai csúcstechnikához szokott fülnek néhol eléggé sutának hat, de egy több, mint 60 évvel ezelőtt készült filmnél ez talán még megbocsátható.
_NRFPT_02.jpg)
Gary Cooperről épp lemondott Hollywood, amikor ezzel a filmmel "visszatért", mint box office sztár. 50 fölött járt már itt az öreg és a sminkesek szándékosan nem is tüntették el a ráncait, hogy még inkább "aggódó" képet vágjon... Hozzá feleségnek pedig az ekkor még csak 21 éves Grace Kellyt castingolták, aki most is, mint mindig tüneményes a vásznon. Állítólag a forgatás alatt kavartak is Cooperrel - királyság lehetett már akkor is hollywoodi sztárnak lenni.
Feltűnik még élete első filmszerepében Lee Van Cleef is, a legendás westernszínész, aki itt még egy árva szót sem szól... Igaz eredetileg nem a Frank Miller-banda egyik tagjának szerepét szánták neki hanem a Lloyd Bridges által megformált sheriffhelyettesét, csak ugye neki olyan a fizimiskája, hogy csak úgy süt róla a gonoszság... Később persze pont ennek köszönhette azt, hogy az egyik legnépszerűbb westernszínész vált belőle.
Szerintem a Délidő egy igazi mestermű. Többrétegű, lebilincselő, de mégis végtelenül egyszerű történettel a férfiasságról, arról a dologról, amit egy igazi férfinak tennie kell, fekete-fehérben, jóféle zenével. Ráadásul itthon egy nagyon jó szinkront is kapott (az írás kedvéért most épp magyar hanggal néztem újra). Fontos darab az 50-es évekből, amit szerintem senkinek sem szabad kihagyni. Rengeteg más filmben megemlítik/idézik, elég csak a Drágán add az életed!-re gondolni: "Az Gary Cooper volt, te f*szkalap!" Úgy is szokták jellemezni a Délidőt, mint "Western azoknak az embereknek, aki nem szeretik a westernt" - van benne valami, bár az asszonynak ennek ellenére sem tetszett túlságosan :)
